Karácsony Mátraszentalmán

5. Fejezet

– Elnézést – kopogtatta meg valaki az ajtófélfát. Dénes felnézett, és az egyik idősebb hölgyet találta az ajtóban. – Van kulcsod?

– Ő, nincs – rázta meg Dénes a fejét.

– Általában én szoktam zárni. Meddig maradsz még?

– Már ennyi az idő? – hördült fel Dénes megdöbbenve, amikor látta, hogy két perc múlva öt lesz. – Hát nekem már fél órája lejárt a munkaidőm. Egy perc és összeszedem magam.

– Csak nyugodtan – válaszolta a hölgy kedvesen.

Dénes rámentett a jelentésre, amit éppen írt. Gyorsan bezárt minden programot, elpakolta a laptopját, és kivitte a konyhába a bögréjét és a tányérját.

– Elvihetem esetleg valameddig? – kérdezte a hölgyet már a parkolóban.

– Nem, köszönöm. Nem lakom messze, és egy kis séta jót fog tenni.

Dénes bólintott, elköszönt, aztán beült az autójába. Éppen gyújtást adott, amikor megszólalt a telefonja, és egyből elfogta a lelkiismeret-furdalás, ahogy meglátta az anyja nevét a kijelzőn. Délelőtt hirtelen felindulásból szinte megszökött otthonról, és még egy üzenetet sem írt, hogy hova ment.

– Szia, anya! – szólt bele óvatosan a telefonba. Úgy érezte magát, mintha megint tinédzser lenne, és már egy órája otthon kellett volna lennie.

– Déneském! Végeztél már a munkával? Kellene nekünk egy kis segítség a művházban. Holnap lesz az első jótékonysági délután, de még rengeteg dolgunk van. Tiszta káosz ez a mai nap!

Dénesnek nem volt terve munka utánra, de a mai zűrös nap után egy nyugodt estére vágyott.

– Marci nem ér rá?

– A bátyád egész nap dolgozott.

– Képzeld, anya, én is! – jegyezte meg Dénes gúnyosan.

– Mindent tízszer kell elmondani mindenkinek – folytatta az anyja, mintha Dénes nem is mondott volna semmit –, és akkor se úgy csinálják, ahogy kellene! Én nem értem az embereket! Tessék! Erről beszéltem! Hányszor elmondtam, hogy ne ehhez az ajtóhoz rakják a plakátot, hanem az utcára. Erre hova teszik? A nagyterem elé! Teljes a káosz!

Dénes felsóhajtott. Az anyja régebben is teljesen megőrült a fontosabb események előtt, de azt ritkán hajtogatta, hogy teljes káosz van. Kívülről egy mérgezett egérre hasonlított, aki céltalanul rohangál összevissza, de valójában egy gondosan megtervezett lista alapján a haladt végig, hogy a rendezvény kezdésére minden kész legyen. A gond csak az volt, hogy ezeket a listákat a fejében tárolta és nem osztotta meg senkivel, így a körülötte dolgozók nem mindig tudták, hogy mi miért történik, és egyes dolgok csak utólag nyertek értelmet.

Dénes nagyon nem vágyott az esti extra programra, de az anyja úgy hangzott a telefonban, mintha összedőlt volna a művház.

– Maximum tíz perc és ott vagyok – sóhajtott fel Dénes. Egy estét ki fog bírni, és talán utána kevésbé fogja utálni magát.

– Nagyon köszönöm, Déneském! Most rohannom kell!

Dénes kihajtott a parkolóból, és a fáradtság ellenére elmosolyodott a kivilágított házak láttán. Tíz perccel később pedig ott állt a művelődési ház legnagyobb termében, ami egy felbolydult hangyabolyra emlékeztette. Emberek székeket, padokat, asztalokat és dekorációkat cipeltek. Az egyik oldalt halomban álltak a dobozok, a másikon pedig két csoportban újabb emberek nyüzsögtek. Az egyikben Dénes kiszúrta az öreg néniket, akik délelőtt megszállták a házukat.