Karácsony Mátraszentalmán

12. Fejezet

Dénes már akkor tudta, hogy hova mennek, amikor Marci lekanyarodott a parkolóhoz. Annyiszor jártak már erre, hogy Dénes a fák alakjából felismerte a környéket, és miután kiszállt, megállapította, hogy ott tényleg nem változott semmi. A parkolót körülvevő fakerítés még mindig ramaty állapotban volt, a legtöbb léc már leszakadt és az oszlopok is elferdültek. A kilátó irányát jelző táblán vastagon állt a hó, a zöld festék lepattogzott róla, és az aranybetűk is kifakultak.

Dénes becsukta az ajtót, és mikor a kocsi felett összetalálkozott a tekintete Marciéval, nem bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el.

– Aki az utolsó... – mondta Marci halkan.

– ... az a legnagyobb tuskó! – fejezte be Dénes.

Gyerekként ilyenkor a turistaútvonal felé kezdtek rohanni, egymást lökdösték, pedig tudták, hogy képtelenek a kilátóig szaladni. Ez egy több kilométeres, enyhén emelkedő sétaút volt, amin csak az extrém futók szoktak felrohanni, és ők is csak nyáron.

Most csak álltak az autó mellett, és egymást nézték. Marci arcán azonosíthatatlan érzelmek futottak át, amitől úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát, de Dénes is érezte, hogy valami összeszorítja a torkát.

– Mit csinálunk itt? – kérdezte Luca.

– Kirándulunk – válaszolta Marci. – Felmegyünk a kilátóhoz.

Luca felhúzta a fejére a strasszokkal díszített, bolyhos sapkáját, miközben körülnézett.

– De hol a kilátó?

– Arra – mutatott fel Dénes a fák közé, és automatikusan odanyúlt, hogy megigazítsa Luca sapkáját és sálját. – Rendesen be van kötve a bakancsod?

Luca grimaszolva megforgatta a szemét és valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy már nem dedós, de azért átkötötte a cipőjét, amikor látta, hogy Dénes is ellenőrzi a sajátját.

Az út eleje már a fák között haladt, de még az aszfaltút közelében, mert feljebb is kialakítottak egy parkolót. Dénes sejtette, hogy Marci azért állt meg alul, hogy ezzel is ledolgozzák a bevitt cukrot. Ebben a szakaszban még nem volt semmi varázslatos, de Marci biztosította Lucát, hogy a későbbi rész, amikor majd már nem hallják az autókat, és a hóval borított fák között sétálnak, az majd sokkal jobb lesz.

– Nekem már ez is jó – mosolygott Luca. – Olyan helyen vagyok, ahol még sose jártam, és az mindig jó.

– Ez nem teljesen igaz – mondta Dénes. – Jártál már itt, csak akkor még nagyon kicsi voltál. Apa hozott téged babahordozóban. Szedtünk neked virágot, amivel állandóan hadonásztál, és néhányszor arcon csaptad szegényt.

– És most melyikőtök visz fel a hátán? – torpant meg Luca, és vigyorogva felnézett a tesóira.

– Most felgyalogolsz abban a szép bakancsodban, amit tőlem kaptál születésnapodra – válaszolta Marci, aztán megfogta Lucát a vállánál, és finoman irányba állította. – Arra megyünk.

Luca a szokásos Oscar-díjas alakításával ciccegett, sóhajtozott meg grimaszolt, a hatás kedvéért még dobbantott is egyet a lábával, de aztán elnevette magát és továbbindult.

– És akkor ennyi a progi? – kérdezte pár perc után. – Felmegyünk a kilátóhoz, aztán meg lejövünk?

– És közben beszélgetünk – mondta Dénes. – Mesélj, mi újság a suliban?

Luca felnyögött.

– Jó, akkor mesélj, mi újság a K-pop világban?

Ez a téma már sokkal szimpatikusabb volt, és Luca lelkesen mesélni kezdte, hogy mi minden történt a kedvenc együttesei háza táján. Már majdnem a másik parkolónál jártak, amikor Marci pisszegni kezdett, és Dénes könyökét bökdöste. Dénes lassan oldalra fordította a fejét, és gyilkos tekintettel a bátyjára nézett.