Karácsony Mátraszentalmán

3. Fejezet

Amíg Dénes a többiekre várt, vállal nekidőlt a nappali bejáratának, és a feldíszített szobát nézte. Nem szeretett a házon belül hosszasan bámészkodni, mert mindenről eszébe jutott valami apró emlék. Ezért is örült, hogy a szobája már teljesen személytelen. De most megengedte magának egy kicsit, hogy nosztalgiázzon, mert azt remélte, ha irányítottan és saját akaratából gondol vissza dolgokra, akkor kevésbé fognak fájni, és talán nem fog váratlanul rátörni a múlt. De ezek a dolgok sajnos nem így működtek. Az emlékek tárházából azt a karácsonyt akarta kiválasztani, amikor megkapta a távcsövét. Gondolatban vissza akart térni ahhoz a pillanathoz, amikor letépi a csomagolópapírt, megpillantja a dobozt, és megérti, hogy mit is tart a kezében. Át akarta élni annak a percnek a boldogságát, ami sikerült is, de mint amikor a tű megugrik a bakelit lemezen, úgy váltott egyik emlékből a másikba. Abban már a bátyjával ültek ugyanazon a szőnyegen, ő hat éves volt, Marci tíz. Egy versenyautópályát építettek össze, és Marci annyira koncentrált, hogy tökéletesek legyenek az illesztések, hogy még a nyelvét is kidugta. Amikor elkészült, egymás mellett ültek, és órákon keresztül versenyeztették a piros és kék autót. Egy másik emlékben playstationöznek, és belenyúlnak egymás játékába, de mindketten nevetnek. Rengeteget nevettek. De más emlékek is feltűntek a színen. Azok nem karácsonyiak voltak, és nem csak Marciról szóltak. Látta az egész családot filmet nézni vagy társasozni, és azt, ahogy körülállták az anyjukat, amikor hazajött Lucával a kórházból.

Dénes hátranézett a válla felett, amikor megnyikordult mögötte a küszöb. Roland farmerra cserélte a melegítőjét, a pulóverén pedig egy fényfüzérbe csavarodott, mikulássapkás mókus volt.

– Aranyos – mondta Dénes a kis nyomtatott figurát nézve. Még annyira az emlékek hatása alatt volt, hogy elfelejtette, ő éppen kerüli a srácot.

Roland elmosolyodott, majd a bejárat másik oldalának támaszkodott.

– Hol szokott állni a karácsonyfátok? – kérdezte.

– Ott az ablak előtt – mutatott Dénes a nappali hátsó ablakára.

– Nagy fát szoktatok venni?

– Nem. Egy kis asztalkára szoktuk rakni. Gyerekként Marcival minden évben megpróbáltuk megfűzni anyáékat, hogy legyen nagy fánk. Olyan hatalmas fát akartunk, mint amit a filmekben látsz. Olyat, aminek le kellett volna vágni a tetejéből, mert nem fért volna rá a csúcsdísz, és annyira terebélyes, hogy nem lett volna rá elég díszünk. Még tizenévesen is ezzel nyaggattuk őket, még a takarítást is bevállaltuk volna, de nem jártunk sikerrel. Aztán megszületett Luca és őt használtuk indoknak. Akkor végre apu beadta a derekát, és azt mondta, hogy amikor Luca öt éves lesz, a legnagyobb fát fogja hazahozni a piacról, de ő már azt sem láthatta, hogy Luca betölti a hármat.

Dénest elöntötte a pánik. Miért mesél ő ilyeneket, ráadásul pont annak a személynek, akivel nemhogy beszélni nem akar, de nagy ívben el akarja kerülni? Mintha Roland be akarta volna bizonyítani, hogy tőle nem lehet olyan könnyen megszabadulni, közelebb lépett, és megszorította Dénes vállát. Csendben teltek a másodpercek, aztán eltűnt a hatalmas tenyér kellemes melege.

– Megyek, megnézem, hogy állnak a többiek – mondta Roland. – Lassan el kellene indulnunk, különben el fogunk késni.

Megreccsent a küszöb a lába alatt, ahogy elfordult. Dénes megvárta, hogy a lépcső is kétszer megnyikorduljon, mert akkor az azt jelentette, hogy Roland felért az emeletre, és csak utána merte kifújni a levegőt. Lerogyott az egyik fotelba, a tenyerébe temette az arcát, és így várta meg a többieket.

A művelődési ház jó félóra sétára volt, nekik meg csak tizenöt percük maradt a kezdésre odaérni, ezért Marci kocsijával mentek. Dénes egyből lestoppolta az anyósülést. Az Audi elég tágas volt, de inkább nem kockáztatta meg, hogy Rolandhoz simulva töltse el azt az öt percnyi utat.