Karácsony Mátraszentalmán

9. Fejezet

Péntek este Dénes az ágya szélén ült, és egy felsőt meg egy távcsőtisztító készletet szorongatott a kezében. Mosnia kellett volna egy újabb kört, de nehezen vette rá magát, hogy megmozduljon. Talán még sose volt ennyire kaotikus és érzelmileg megterhelő hete.

Amikor előző nap reggel Roland megint beült hozzá dolgozni, Dénes elgondolkozott rajta, hogy mit kezdjen az új felfedezéssel. Az lenne a legjobb megoldás, ha nem foglalkozna vele, hiszen karácsony után hazamegy, és utána hónapokig nem tervez visszajönni. De elég nehéz volt figyelmen kívül hagyni valakit, aki így mosolygott rá, a lábuk meg állandóan összesimult, néha még gyerekesen lökdösték is egymást.

Tizenegy óra előtt Roland lecsukta a laptopját, és egy bátorító mosoly után kiment, hogy Dénes tudjon beszélni a főnökével.

Az egy órás meeting alatt Tamás elnézést kért a viselkedéséért, elismerte, hogy nem vezetőhöz méltóan beszélt, és amennyiben Dénes jelenti a HR-nek, vállalja a következményeket. Dénes közölte vele, hogy ez nem az óvoda, és nem fog rohanni, hogy árulkodjon. Valamint azt is elismerte, hogy hibázott. Részletesen elmesélte, hogy mi történt, amit Tamás egyébként már tudott, de szerette volna Dénestől is meghallgatni. Aztán megbeszélték, hogy hogyan lehetett volna jobban csinálni, és milyen tanulságot vontak le az esetből. Közösen készítettek róla egy jelentést, mert a cég politikájában benne volt, hogy a vezetőknek és a dolgozóknak minden évben írniuk kell egy jelentést egy olyan esetről, ahol kihívással néztek szembe, megoldották és tanultak belőle. A végén Tamás biztosította Dénest, hogy az egész ügyet lezártnak tekinti, és nem lesz hatással a jövőbeli munkájára.

A megbeszélés után Roland félénken visszajött az irodába, de amikor Dénes közölte vele, hogy minden rendben, akkor széles mosollyal az arcán szorosan magához ölelte, aztán elcsalta ebédelni, és részletes beszámolót kért.

Ismét a Sparheltbe mentek, és most Dénes is megevett két fogást. Ebéd közben az egyetemi éveikről beszélgettek. Roland elmesélte, hogy mennyire furcsa volt Budapesten lakni, és hogy mennyire várta a péntekeket, amikor végre megint hazajöhetett. Szépnek találta a város történelmi épületeit és a kilátást a Gellért-hegyről vagy a budai várból, de képtelen volt megszokni a rengeteg autót és az állandó zajt.

– Akkor nem is jártál bulizni? – kérdezte Dénes.

– Azt azért nem mondanám! – nevetett fel Roland. – Általában csütörtökön mentünk bulizni, mert pénteken nem volt óránk, vagy csak délben kezdődött. De utána jó volt hazajönni ebbe a csendes kisvárosba.

Miközben visszasétáltak az ebédről, Dénes újabb változásokat fedezett fel a városon belül. Amikor megállt megnézni egy-egy épületet, Roland mindig elmondta, hogy mikor újították fel vagy mi történt vele. Általában azok, akiket viccesen csak őslakóknak hívtak, mindig nyomon követték, hogy milyen felújítások zajlanak a kisvároson belül, és sokszor bele is szóltak a dolgokba.

A délutáni munka megint összeakasztott lábakkal telt. Az utolsó egy órában Dénes már csak félgőzzel dolgozott, közben Rolandon agyalt, és arra jutott, hogy távolságot fog tartani tőle. Nem lesz elutasító vagy bunkó, és nagyon látványosan kerülni se fogja, de igyekezni fog, hogy megmaradjon közöttük az a bizonyos két lépésnyi távolság. Rögtön munka után el is akarta kezdeni, de Roland már a parkolóban meghiúsította a tervét, amikor hátulról átkarolta, felemelte, és a kocsijához cipelte.

– Dénes-rablás! – közölte vidáman, aztán nagyon udvariasan kinyitotta az első ajtót. – Bocs, a csomagtartó már foglalt.

– Oda egy másik pasit rejtettél?