Karácsony Mátraszentalmán

14. Fejezet

Már nyoma sem volt annak a szikrázó napsütésnek, amiben tegnap kirándultak. Sűrű, szürke felhők fedték az eget, amik újabb havazást ígértek. Dénes elgondolkozva nézte a szürkeséget, miközben a reggeli kávéját szorongatta. Valami nem stimmelt, de nem igazán tudta meghatározni, hogy mi az.

Sorra vette az érzéseit, hátha végre rájön, hogy mitől annyira más a mai reggel. Jóleső izomlázat érzett a karjaiban és a combjában. Megvolt a szokásos félkómás állapot, amiben az ébredést követően létezni szokott. Viszont hiányzott az az általános világundor, ami ehhez társult. Helyette átjárta a nyugodtság és valami egészen fura, felszabadult, boldog érzés, ami egyáltalán nem passzolt a kinti egyhangú világhoz.

Dénes kinyitotta az ajtót, majd kilépett a járólappal borított teraszra. Mélyen magába szívta a hideg, téli levegőt, ami lejegelte a tüdejét, közben pedig sorra feszítette meg az izmait. Az egész tornamutatványt egy szamárbőgésre emlékeztető ásítással zárta. Utána nagyot kortyolt a kávéjából, és élvezte, ahogy a forró ital felmelegíti. Hideg és meleg. Szerette ezt a kettősséget élesváltásban egymás után vagy éppen egyszerre érezni. Egyszer valaki furának nevezte emiatt, de Dénes csak megrántotta a vállát, mert tudta, vannak, akik ennél sokkal bizarrabb dolgokat művelnek. Amikor feltámadt a szél, és a hideg már kellemetlenül csípte az arcát, visszaiszkolt a házba.

Luca az étkezőasztalnál ülve nyomkodta a telefonját. Mikor tizenöt perccel ezelőtt letámolygott, már akkor ott találta a húgát, aki feltehetőleg az éjszaka kapott értesítéseket igyekezett feldolgozni.

– Reggeliztél már? – kérdezte Dénes, és beletúrt a húga hajába. A telefon kijelzőjén egy hang nélküli koncertfelvétel futott.

– Nem.

Dénes elmosolyodott. Azok a csodálatos és fura tinédzser évek, amikor napokig működtek kaja és alvás nélkül. Kár, hogy ebből a titkos energiából nem marad semmi, mire dolgozni kezdenek.

– Rántotta jó lesz?

– Sütsz bele paprikát? – nézett fel Luca. Dénes bólintott. – Akkor jó lesz.

– Anya?

– Művház.

Dénes a hűtőhöz sétált, és kivette belőle a hagymát, a sonkát, a paprikát és hat tojást. Keresett egy vágódeszkát meg egy serpenyőt, aztán nekiállt mindent felaprítani. Vele szemben a polcon sorakoztak a fűszerek, mellettük pedig egy régi CD-s rádió állt. Bár az anyjuk rendszeresen takarította a konyhát, az idő és a sok főzés miatt szegény rádiónak már kicsit ragadtak a gombjai. Dénes megnyomta a bekapcsológombot, mire felvillant a zöldeskék kijelző, aztán egy másik gombra kinyílt a CD tartó tálca, amiben egy lemez pihent.

Eszébe jutottak a gyerekkori hétvégék, a frissen sült kalács illattal átszőtt reggelek, ahol a kotyogós kávéfőző szörcsögésébe vegyült a szaxofon zenéje. Marcival kakaót ittak, ami bajuszt rajzolt nekik, ők pedig egymáson nevettek, aztán az anyjuk rájuk szólt, hogy viselkedjenek, és kénytelenek voltak letörölni.

Mire Dénes észbe kapott, már visszalökte a tálcát, és rányomott a „play" gombra. Egy pillanattal később felhangzott a jazzre oly jellemző trombita, zongora és gitár. Dénes arcára széles mosoly kúszott, átjárta a nosztalgia és a nyugodtság. Leakasztotta az egyik kötényt, a derekára kötötte, és a csípőjét a zene ütemére riszálva tovább aprította az alapanyagokat.

– 'Reggelt!

Dénes hátranézett a válla felett. Marci melegítőben és egy hosszú ujjú felsőben éppen puszit nyomott Luca fejére. Bosszantóan kipihenten nézett ki már megint.