Egyértelműen Kacchan

1. A teszt

- Kacchan. Egyértelmű, hogy ő.

Izuku néha még mindig nehezen tudta elhinni, hogy mindannyian a közös nappalijukban voltak, nem leselkedett rájuk fenyegetés, és az iskola biztonságos falain túl is megnyugodtak már az emberek. Néha olyan volt, mintha a következő levegővel visszacsöppenhetett volna a csatatérre, a romok és a halál közé.

Ilyenkor csak leült a többiek mellé valamelyik füzetével, és úgy tett, mintha tanulna, még akkor is, ha ekkora hangzavarban egyszerűen lehetetlen volt koncentrálni. De ezeken az estéken nem is akart igazán. Az egyetlen, amire szüksége volt, hogy hallja a többiek nevetését, a bosszankodásukat, vagy csak azt, ahogy veszik a levegőt.

Sokszor a barátai tartották a jelenben. Iida, ahogy örökké fáradhatatlanul elmondta a többieknek újra és újra, hogy mosogassák el maguk után a tányérokat. Todoroki, aki minden alkalommal kommentálta nekik az apja üzeneteit, de válaszolni valahogy sokszor még mindig nem tudott rájuk. Uraraka, akinek mindenkihez volt néhány kedves és biztató szava, ha erre volt szükség. És Kacchan.

Izukut nem érdekelte, mit csinált éppen Kacchan. Mindegy volt. Nem számított, hogy tanult, evett, beszélgetett vagy veszekedett valakivel. Akármit csinált is, amíg ott volt, addig Izuku úgy érezte, a világa egyensúlyban volt. Ismerte Kacchant egészen kicsi kora óta, miért is ne jelenthette volna ő a stabilitást egy ennyire összevissza, sötét időszak után? Logikus volt. Természetes. Olyan, amilyennek lennie kellett.

Korábban sosem gondolkozott azon, hogy ez vajon normális érzés volt-e. Miért is tette volna, amikor az egész ország gyógyulni próbált azokból a sebekből, amelyeket a háború ejtett rajta? Miért is tette volna, amikor ők mindannyian csak a saját sebeikből igyekeztek gyógyulni, úgy, ahogyan tudtak? Miért is tette volna, amikor ő úgy érezte, természetes volt Kacchan mellett gyógyulni?

De ahogy minden osztálytársa őt nézte, hirtelen az a kényelmetlen érzése támadt, hogy talán mégis el kellett volna gondolkoznia ezen, mielőtt gyanútlanul kimondja azt, amit érez. Amit gondol. Ami természetes.

Mert a lányok csak annyit mondtak, hogy találtak egy nagyon érdekes tesztet valami magazinban, amit nekik is feltétlenül ki kell tölteniük. És Izuku látta, hogy senki nem vállalkozik a feladatra, szóval ugyanolyan természetes volt jelentkezni rá, mint a kérdésekre válaszolni. Mert nem kellett rajtuk sokat gondolkozni. Mert a legtöbb válasz az első pillanattól kezdve Kacchanért kiáltott.

Ez természetes volt. Annyira, mint levegőt venni. Soha nem kérdőjelezte meg, hogy ez így rendben volt-e. Miért ne lett volna? Miért ne...? Izuku a többiek pillantásának kereszttüzében kétségbeesetten próbálta keresni a választ, de őszintén nem értette, miért ne lehetett volna ez annyira természetes, amennyire annak érezte.

- Deku, ez a teszt arra vonatkozik, hogy kibe vagy szerelmes – világosította fel végül Uraraka, aki valószínűleg elsőként tért magához a döbbenetéből. Amint ezt kimondta, mintha a többiek is felrezzentek volna; Ashido kezéből kiesett a magazin, Tsuyu elgondolkozva biccentette oldalra a fejét, Hagakure pedig a ruhái alapján ugrálni kezdett. Kaminari és Mineta egy kicsivel odébb hangosan felnevettek, Iida pedig természetesen azonnal megpróbálta őket megnevelni (nyilván kudarcot vallott).

- Midoriya, ez azt jelenti, hogy Bakugóba vagy szerelmes? – kérdezte Todoroki úgy, mint aki maga sem tudja, kíváncsi-e a válaszra. És Izuku talán válaszolt is volna neki (bár azt nem tudta, hogy mit), ha nem tereli el a figyelmét a dühösen becsapott ajtó hangja. Ezer közül is felismerné még azt is, ahogyan Kacchan bevágja maga után az ajtót. Az összes ajtótípust. Olyan, mintha mindet egy kis robbanással csapná be, pedig valójában nem sérül semmi. Egyszerűen csak Kacchan így csinálja.

Már egy szívdobbanásnyival hosszabb ideje bámult utána, amikor rádöbbent, hogy mégis mi hangzott el fél perccel korábban. És azelőtt. És hogy ő mit mondott. Milyen kérdésekre. És hogy még mindig őt nézték a többiek.

És ha Izukun egy pillanatra át is suhant a gondolat, hogy higgadtan kell megcáfolnia a felvetést, az a gondolat úgy röppent ki a fejéből, mintha sosem járt volna arra. Mert ahogy felfogta, milyen helyzetbe keverte magát (és Kacchant), a másodperc tört része alatt vörösödött el és kezdett habogni.

- Nyilván... mármint nyilván nem. Dehogy. Én nem. Én senki... mármint én nem. Mármint persze nem baj, ha valaki igen. Mármint tőlem aztán nyugodtan, én nem... Félreértitek.

Pedig ez természetes. Minden válasza az volt, nem? Ugye...?