Egyértelműen Kacchan

3. A háború tanulsága

Izuku úgy csukta be maga után az ajtót, mintha ezzel kizárhatta volna mindazt, ami odakint elhangzott. A kérdéseket, a saját válaszait, sőt, még a barátai fürkésző pillantását is. Ezt az egészet. A tesztet, a többieket. Leginkább talán a saját gondolatait szerette volna hátrahagyni, de azoktól nem tudott szabadulni.

Akármilyen jólesett is máskor a nappaliban maradni lefekvésig, a saját esetlen habogása után egyszerűen muszáj volt eljönnie. Még akkor is, ha tudta, hogy most mindenki róla fog beszélni. Róluk.

Mert a legjobb szándéka ellenére is sikerült belekevernie Kacchant is. Pedig próbálta megmagyarázni, próbálta elmondani nekik, hogy egyáltalán nem erről volt szó.

Hogy Kacchan csak... hogy ő jelenti a biztonságot, igen, de... Hogy mindig őt keresi a pillantásával, persze, csak... Hogy ismeri minden rezdülését, de hiszen ez... normális?

- Na, mi van, visszataláltál végre?

Izuku egy pillanatra azt hitte, megállt a szíve, annyira megijedt Kacchan kérdésétől. Mert ha valakire, hát rá egészen biztosan nem számított a saját szobájában, mert ő sosem szokott csak úgy bejönni, nem úgy, hogy nem hívja, nem úgy, hogy már itt várja. És Izuku szíve most viszont úgy meglódult, mintha legalább egy közepesen megterhelő harcba vetette volna bele magát.

Mert ha Kacchan a szobájában várta egy ilyen incidens után, az csak és kizárólag azt jelenthette, hogy nagyon haragudott, te jó ég, és ha elhitte, amiről odakint beszéltek, hogy ő szerelmes belé, pedig nem, biztos nem, hiszen ez normális, te jó ég, ez normális, de hogy magyarázza ezt el úgy, hogy Kacchan megértse, és ne akadjon ki, mármint még jobban, mint amennyire már most is ki van, és-

- Deku, nyughass – morrant rá Kacchan, de amivel sikerült Izukut kibillentenie. – Szinte hallom, hogy épp valami faszságot pörgetsz a fejedben.

- Nem vagyok szerelmes beléd! – fakadt ki Izuku, de amint ezt felfogta, a szájára csapta a kezét, mert nem ezt akarta mondani. Mert az egy dolog, hogy ez az egész egyáltalán felmerült, az meg egy teljesen másik, hogy bunkóság ezt így valakinek a fejéhez vágni. – Mármint... nem mintha ez egy rossz lehetőség lenne!

- Mondtam, hogy nyughass már – forgatta a szemét Kacchan. – Tudom, hogy nem vagy szerelmes belém.

- Én ezeket a válaszokat nem így értettem, nem ilyen szerelmes értelemben, hanem ilyen... nem szerelmes értelemben – rogyott le Izuku az ágyra, és kimerülten túrt bele a hajába. Nem úgy értette, ahogy ez az egész hallatszott. De valahogy mégsem tudta elmagyarázni a többieknek. Volt egy olyan érzése, hogy a legjobb szándéka ellenére is csak rontott a helyzeten a zavart motyogásával.

Mert megpróbálta szavakba önteni azt, ami benne kavargott, de a barátai minden elhangzott gondolat után egyre furcsábban néztek rá. Nem értették. Nem hittek neki.

- Mik is voltak azok a kérdések? – morogta Kacchan, ahogy kelletlenül leült mellé az ágy szélére. – Kire gondolsz először, ha felébredsz, vagy valami hasonló?

- Az – sóhajtott fel Izuku lemondóan, aztán hátradőlt, hogy jobb híján a szoba félhomályos plafonját bámulhassa.

- És miért rám? – kérdezte Kacchan, és ezzel megtörte a rájuk telepedő csendet. Ezzel elérte azt is, hogy Izuku újra felé forduljon. – Ne nézz ilyen hülyén, válaszolj! Magyarázd el nekem!

- Sokszor ébredek fel éjszaka. Sokszor rosszat álmodom, és sokszor... hát, tudod. Te vagy benne.

- Szóval nem a szerelmed vagyok, hanem a traumád, kurvára hízelgő – horkant fel Kacchan, mire Izuku felszisszent és lerúgta őt maga mellől a földre.

- Amikor felébredek – folytatta inkább –, először mindig azt hiszem, valóság volt. Hogy meghaltál, hogy csak fekszel ott vérbe fagyva, mert én elkéstem, pedig csak pár perce beszéltünk, és mégis elkéstem, és te meghaltál miattam, és-

- Tudom – könyökölt fel az ágyra Kacchan, és ezzel elejét vette Izuku újabb szóáradatának. – Azért én vagyok az első gondolatod, mert azt hiszed, meghaltam miattad, és csekkolnod kell, hogy nem.

- És amikor itt vagy vagy csak amikor látom, hogy online vagy, vagy nem olyan rég kedveltél valamit, vagy kommenteltél valahová, akkor az csak megnyugtat.

- De egy kibaszott stalker vagy – szúrta közbe Kacchan. – Mégis mi a francnak nézegeted, miket kommenteltem?!

- Ha nyilvános, miért ne nézhetném meg?

- Inkább írj rám, ne az X-emet csekkolgasd már!

- Tényleg te ismersz a legjobban – mosolyodott el halványan Izuku, és bár nem akarta megakasztani egyiküket sem, ezzel a gondolattal valahogy mindketten elcsendesedtek egy kicsit.

Mert Izuku tudta, hogy a válaszai helyesek voltak. Igazak. Őszinték. És Kacchan értette, sokkal jobban, mint akárki más. És ennek elégnek kellett volna lennie, mert valahol mélyen Izuku tudta, hogy senki másnak nem volt semmi köze ahhoz, mi van kettőjük között. De valahogy mégsem volt elég.

Nem akart arra gondolni, hogy másnap szembe kell majd nézniük a többiek furcsa pillantásaival, csak azért, mert őszintén válaszolt néhány kontextus nélküli kérdésre. És rendesen összeszorult a mellkasa, ha arra gondolt, hogy magával rántotta Kacchant is.

Kacchant, akivel végre normálisan tudott beszélgetni. Aki értette. Aki most nem úgy nézett ki, mintha haragudna rá. Aki engedte Izukunak, hogy a nyomában legyen, amikor szüksége van rá. Aki olyan természetesen fordult hozzá, amilyenné az vált, hogy Izuku lerúgja őt az ágyról.

És Izuku rettegett attól, hogy ezek elvesznek, ha a többiek elkezdik őket egymással ugratni. Mert ha valamit megtanult a háború során, az az volt, hogy Kacchan nélkül semmi nem működik. Ő maga sem.