Farkasok Dala ( A Táltosok Öröksége 3.)

5. fejezet: Rítus a holt lelkekért

Erik alig verte ki az álmot a szeméből, már rögtön a lépcsőn találta magát, ahogy lefelé baktatott a vár udvarára. Lassan és óvatosan settenkedett a lépcsőkön, mert folyton olyan érzése támadt, mintha figyelnék. A suttogásokról nem is beszélve! Teljesen kirázta a hideg. Gyűlölt egyedül lenni ebben a kolosszusban, mert úgy érezte, hogy már a szellemek is azt kívánják, bárcsak eltűnne végre. Emellett, most, hogy ennyi tisztavérű összekerült, ő kirekesztetté vált, csak egy szánalomra méltó cseléd lett belőle. És ha ez nem lenne elég, utálta ezt a sötétséget is, meg azt, hogy csak a fontosabb szobákban volt izzóégős lámpa, hogy most is csak a falat tapogatva juthatott lejjebb a lépcsőfokokon.

Napokig képes lett volna sorolni összes nyűgét és baját, hiányzott számára a modern tudomány valamennyi vívmánya. Eldöntötte, hogy mostantól a szabad idejét annak fogja áldozni, hogy korszerűsítse ezt a nyavalyás középkorban ragadt romot!

Portól prüszkölve botladozott le az udvarra és a vöröses lángok irányába indult. A halovány tűzfény mellett sötét, cikázó alakokat látott elsuhanni. Meglódult a szívverése ijedtében, majd fanyarul elhúzta a száját: ezek csak a tisztavérűek. Már most tisztában volt azzal, hogy ő sosem lesz ilyen gyors, vagy kecses.

Lassan a tér közepére sétált, ahonnan látta az egyre erőteljesebb fényt. Elsőként Lothart pillantotta meg, aki a tűz mellett állt. Haja kibontva lógott az arcába és szemét ellepte a sötétség. Ekkor mélyen belenyilallt Erik lapockájába a jól ismert fájdalom. Arca eltorzult, magában mérgesen szitkozódott: mióta itt vannak ezek a tisztavérűek, ez a kínzó érzés visszatért, pedig már azt hitte, végleg megszabadult tőle. Egyre elviselhetetlenebb lett a kín, az arcizmai rángatóztak, és amikor felnézett, észrevette, hogy már mind a négyen ott állnak a tűz körül. Rémisztő látványt nyújtottak, mintha azok a kísértetek, akiket száműzni próbálnak ma hajnalban, bennük testesültek volna meg. Szemük fekete volt és kéken villogott, arcuk sápadttá és kőszoborszerűen merevvé vált, hajuk sörényként hullott a vállukra, kivéve Csoborét, akinek túl rövid volt ehhez. Mikor résnyire kinyílt a szájuk, előbukkantak megnőtt szemfogaik erősítve a vadállatias megjelenésüket. Erik megrémülve kapkodta tekintetét egyikről a másikra, majd hirtelen felmerült benne a kérdés: vajon én is így nézhetek ki? Engedelmeskedni nem akaró kezét nagy nehezen az ajkához emelte, hogy fogán végighúzta az ujját, de semmi változást nem tapasztalt. Újabb csalódás.

− Iva vezényli le a rítust – szólalt meg Lothar egészen emberi hangszínen. – Hallgassátok figyelemmel.

− Rendkívüli szeánsz lesz a mai. Általában csak tisztavérűek vehetnének részt az ilyen rítusokon és közülük is csak képzett sámánok. – Eriknek nem volt elég, hogy fáj az a nyamvadt jele, még kettős hátránnyal is indult ma reggel. – Jelenleg ez nem lehetséges, mivel a minimális létszámot is éppen, hogy elértük. Nem ígérek semmit sem biztosra, nagyon kétséges az esélyünk a sikerre. Én vagyok az egyetlen pap ebben a körben és talán Lotharnak van némi tapasztalata a szellemi erőkkel. – Lothar elutasítva a feltevést megköszörülte a torkát. – Fiam, ne szerénykedj! Sokkal több képesség lappang benned, mint amennyit kihasználsz! Több szellemi energia lengi körbe a testedet, mint nekünk négyünknek együttvéve – dorgálta meg az ellenkező és kishitű fiút, majd visszafordult a többiekhez. – És éppen ezt fogjuk kihasználni! Ő fogja ellensúlyozni az aránytalanságainkat. Erik, valószínűleg te nem fogsz tudni velünk együtt révülni, de ha szerencsénk van, Lothar energiái átsegítenek téged is a kapun... felkészültetek?

Körbenézett, ahogy Erik is. Lelle és Iva volt a két oldalán. Vett egy mély levegőt és igyekezett nem a lüktető tarkójára gondolni.

− Térdeljünk le! – utasította őket a papnő, mindenki követte a szavait. – Majd fogjátok meg a mellettetek álló kezét, hogy így egy kör alkothassunk a tűz körül. Rendben. Most pedig hunyjátok le a szemeteket.