Farkasok Dala ( A Táltosok Öröksége 3.)

7. fejezet/2. rész: A kelepce

Eszlárban még mindig elevenen élt a pillanat, amikor mesterét, Etelét elvesztette. A fiatal farkaskölyök közönye és ridegsége akkor vacogásra késztette tagjait, ám egy új célt is adott az életének.

Bármekkora is volt az ár, a béke megpecsételődött ezzel a két törzs között. A ledermesztő, tragikus kimenetelű küzdelem után egy lakomával ünnepelték meg a helyreállt viszonyokat.

Eszlár undorodott az egésztől.

Pár perce halt meg a számára egyik legkedvesebb ember és rögtön nekiálltak mulatozni meg falatozni.

Gyűlölte az egész világot, gyűlölte a szellemhordozókat. Nem volt hajlandó végignézni azt az álszent ceremóniát, inkább elhagyta a kastélyt.

Elvonult, ahová kétségbeesett, szomorú pillanataiban tette már máskor is, ha magányra vágyott. Keresztülrohant a pusztán, majd összecsuklott egy fa tövében. Ott már nem kellett visszafognia magát, bőghetett, akár egy csecsemő. Egyszerűen nem értette, hogyan volt képes erre a népe és nem volt hajlandó elfogadni a gondolatot, hogy Etele már nem él. Hol őrjöngött, hol erőtlenül összeesett és csak zokogott. Elviselhetetlennek érezte a fájdalmat.

Utolsó erejével még feltámaszkodott és minden fájdalmát és haragját összegyűjtve belevágott egyet a fa törzsébe.

A sírás nem méltó egy szellemhordozóhoz – szólalt meg egy hang, aminek forrását Eszlár hirtelen nem találta.

Szégyenében és ijedtségében össze- visszakapkodta a tekintetét, végül megpillantotta a fa egy alacsony ágán guggolni azt a kegyetlen gyilkost. Szóhoz sem jutott.

– Tán csak nem ezért vonultál félre? – tudakolta a fiú, Eszlár pedig képtelen volt eldönteni, hogy ez most őszinte vagy gúnyos kérdés akart-e lenni.

A srác totál eszelősnek nézett ki, egy érzelmi analfabéta volt.

Mégis mit képzelsz magadról, és hogy kerülsz te oda?– vágta rá hisztérikusan a sértett Eszlár. – És tudd meg, én nem szégyellem a könnyeimet, mert egy olyan embert siratok, aki fontos volt számomra!

Lothar arckifejezése nem változott, ami Eszlárt nagyon idegesítette. Mégis vett egy nagy levegőt és higgadtabban folytatta.

– Hogy van képed még ezek után így kioktatni és faggatni engem? Felfogtad, mit tettél? Megölted a mesteremet, te hibbant hibrid féreg! – Majd hüppögve levegőért kapkodott. – Fogalmad sincs arról, hogy mi az a gyász! És nekik sincs! – ordított fel és a vár felé mutatott. Kiáltása bevisszhangozta a völgyet.

Igazad van – csóválta a fejét Lothar. – Fogalmam sincs róla... mert nem emlékszem rá. A szüleim már régen meghaltak.

Tekintete üres volt, ahogy a faágról Eszlár szemébe meredt.

– Viszont átgondoltam, amit a harc után mondtál... Etele a mestered volt és én öltem meg. Jogod van gyűlölni engem, vagy revánsot venni rajtam.

Istenek... megőrültél? Vannak egyáltalán érzéseid? – képedt el Eszlár, de hamar megacélosította magát. Letörölte az utolsó könnycseppet is az arcáról – Te komolyan beszélsz? Rendben. A szavadon foglak! Gyere le és küzdj meg velem!

A hibrid egy könnyed mozdulattal a földön termett kétméternyire a másik fiútól:

Harcnem? – kérdezte, úgy mintha csak egy teljesen hétköznapi csevegésre invitálta volna a vele szemben állót.

Eszlárt a hideg kirázta ettől a szívtelen, hüllő stílustól, mellesleg az is kellemetlenül érintette, hogy Lothar egy jó fél fejjel alacsonyabb volt nála. Soványnak és aprónak tetszett mellette. Egy ilyen kis pondró ontotta ki a mestere életét? Azé a lényét, akit a világon a legerősebbnek vélt? Képtelen volt még mindig felfogni, de valamit felelnie kellett: