The pain make you stronger

1. Fejezet Itt kezdődik a történetünk

Réka

Átlépni azt a küszöböt, ami az életed legújabb fejezetét jelenti? Igen, valószínűleg nem sokan vállalkoznának rá. Én most mégis megteszem. Magam mögött hagyok valamit. Vagy legalábbis szeretném. Bár az élet nem mindig adja meg amire vágyunk én már csak tudom. De hé ma van az első napom az iskolában. Nézzük pozitívan a dolgot. Nyugi, nem egy hatéves masnis kislány beszél most hozzátok. A hatot már vagy tizenegy éve betöltöttem. Az igazság mégis egy kicsit bonyolultabb. Jelenleg egy 11.-es osztályba készülök belépni jókora gyomorgörccsel és feszültséggel. Mi lesz, ha nem lesznek barátaim? Mi lesz, ha minden rosszabb lesz?

Nem, Réka gondolkodj pozitívan. Én? Pozitívan? Kit akarok átverni? Már rég túl voltam a pozitív gondolkodáson egészen az óta, hogy júliusban benyögték a szüleim:

-Iskolába fogsz járni!

Meg kell mondjam nem kapkodták el ezt az egy apró információt közölni velem. Végülis... Szeptember elseje pénteken pontban nyolckor a Bethlen Gábor Általános iskola és Gimnázium előtt találtam magam annyi tanáccsal felvértezve, hogy bármi is történjen mosolyogjak és viselkedjek, ahogy tanítottak. Lehet velem van a baj, de ennyi szerintem nem elég egy első iskolai naphoz gimnazisták közé. A lányok marják egymást a fiúk meg kihasználják őket. Ahhoz képest, hogy úgy néztem ki, mint egy hercegnő elég sötét lelkem volt. De hát ilyen az én formám.

Besétáltam egy terembe, ahova egy mosolygós tanárnő kísért el. Azt mondta ne aggódjak, mert ez egy szuper osztály és biztos nagyon jól befogok illeszkedni. Hát ezt kétlem, de mindegy. Minden pad fel volt töltve, kivéve egyet baloldalt az ablak mellett. Az teljesen üres volt. Szóval senki sem akar mellém ülni. Akarva akaratlanul ez a legpozitívabb gondolat, ami az eszembe jutott. Minden szem rám szegeződött én pedig kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Mosoly és magabiztosság. Kihúztam magam és némán a tanárnőre bámultam, aki felemelkedett a helyéről és üdvözlően kitárta a karját.

-Áh, Réka! – ömlengett. – Üdvözöllek nálunk. pakolj le nyugodtan!

Az üres padra mutatott, ami az ablak alatt helyezkedett el. A legbelső ülés mellé ledobtam a táskám, de mikor leültem volna a tanárnő közbe szakított és kimondta azt, amit nem akartam hallani.

-Előbb gyere ki és mutatkozz be kérlek! – félre állt és maga mellé mutatott én pedig nagyot nyeltem. – Míra ülj be mellé!

Az említett lány egy szemforgatással hátrább ült a mellettem üresen maradt székbe. Barna haja kivasalva a vállára omlott. A teste csupa izom volt és elég ijesztő látványt nyújtott. Mindazonáltal elegáns volt és kiegyensúlyozott. Tökéletes barátnő típus lenne a szüleim szerint. Sőt még szerintem is, hisz ő biztosan nem akarna jópofizni velem. Kisétáltam a tanárnő mellé és szorongva néztem körbe. 17 kicsit se kíváncsi személy, akik csak túl akarnak jutni ezen az egészen. Senki sem szereti, ha kiemelik az újakat, akkor meg minek csinálják?

-Mesélj kérlek, honnan jöttél, milyen volt a régi iskolád, esetleg valamit, amit fontosnak tartasz! – a tanárnő szerintem szadista a maga 160 centijével és zabolátlan kontyba fogott hajával. Nagyot nyeltem.

-Réka Harper vagyok. – a nevem hallatára mindenki felhorkant. – Berlinből jöttem és az utóbbi években magán tanuló voltam. – feszengve ejtettem ki a szavakat és mindenki fekete tekintettel nézett rám.

Hazudnom kellett volna? Mást mondani? Talán elfelejtettem mosolyogni? Tudtam, hogy elszúrom. A pánik vaskarmokkal vájta a bőrömet. Minden egyes kimondott szó meghatározza az embert. Az én esetemben nem a szavak számával, hanem a súlyával volt a probléma. Túl sok volt.