The pain make you stronger

10. fejezet Egyetlen szó

Bence

Még épp csak benne jártunk a novemberben, de a levelek már rég eltűntek a fákról. A meleg, napsütötte órákat felváltotta a csontig hatoló sötétség, ami ugyan olyan tempóval árasztotta el a külvilágot, mint a lelkemet. Két teljes hét telt el azóta, hogy Réka kirohant az iskolából. Azóta nem is jött vissza és minden egyes nappal úgy éreztem, hogy valamit elveszítek. Persze fogalmam sem volt róla, hogy mit, hisz mélyen belül megvetettem azt a lányt. Mégis, ahogy arra a sebezhetőségére gondolok, amit ott nyíltan mutatott az utcán az valami hihetetlenül szívbe markoló volt.

Ottó nem sokáig húzta az időt. November első napjának reggelén arra riadtam fel egy édes, vasárnapi reggelen, hogy csörög a telefonom. Mondott egy címet meg egy időpontot és rám tette a telefont. Aznap reggel már nem aludtam vissza. Hogy is tehettem volna, hisz rögtön kipattant a szemem mikor azt mondta, hogy felőle mehet a dolog. Én ebben egyáltalán nem voltam olyan biztos. Főztem magamnak egy jóerős fekete kávét, ami kicsit felpörgette az agyamat. Idegemben már a saját térdemet csapkodtam, de ez sem segített. Mi lesz, ha valami olyat teszek, amit megbánok.

-Istenem!

Lélegezz! Minden rendben lesz!

Feszültség levezetésként inkább elmentem egyet kocogni, de ez csak még tovább húzta az idegeimet. A város hatalmas volt, nem csoda tehát, hogy ebben a hatalmas városban akadtak elfeledett részek is. Ilyen volt a mi környékünk is. Ide senki se költözött, akinek nem volt muszáj. A legtöbb itteni gyerek még az iskolát se engedhette meg magának. Idő előtt kibukott az összes. Nem csoda tehát, hogy más szórakozást kellett keresniük. Egy hajléktalan, akinek az egyetlen élelemforrása a soha ki nem ürített szemetesben rejlett épp egy pár ilyen mocsok áldozata lett mikor arra futottam. Kicsit lassítottam mikor a közelükbe értem.

-Értsék meg, nincs másom! – hebegte a fogatlan szerencsétlen. – Csak ez maradt nekem!

-Ne szórakozz te kivénhedt majom! – sziszegte Radó.

Igen, sajnos névről ismertem a környék összes fanyar sorsú gyerekét, de Radót kifejezetten gyűlöltem. Semmije nem volt épp ezért úgy érezte mindent el kell vennie. Két évvel volt idősebb nálam, kicsiként mégis mindig féltem tőle és a bandájától. Sehova se kellett, nem talált állást. Egyetlen reménye, hogy belefullad a lopott fagyiba és a drogokba.

-Kérem, uram!

-Hé, Radó! – üvöltöttem el magam. A megszólított alak felém fordult és a szeméből izzott a düh. – Igen, te. Nincs jobb dolgod, mint félholtakat verni?

Az öreget sújtották már rondább becézéssel is igazán nem volt min megsértődnie.

-Áh, a mi Bencénk! – elengedte az ipsét és felém indult azokkal a vézna fogpiszka lábaival. – Nézzétek srácok megtisztelt minket a jelenlétével. Lógunk, LeRoy!

-Vasárnap van te pofátlan marha! – üvöltöttem a képébe.

Radónak se kellett több. Nekem tántorodott és az öklével jót húzott a jobb orcámra. Én sem voltam gyenge gyerek, visszaütöttem. Radó haverjai megindultak felénk, de ő csak megemelte a kezét.

-Hagyjátok srácok, egyedül is elbánok vele! – morogta felrepedt szájjal.

Ó, igen? Azt majd meglátjuk! Neki rohantam és letepertem a földre. Ütöttem, rúgtam ahol csak értem. Kínkeserves nyüszítést hallatott, de nem hagyta magát. Jóval gyengébb volt, mint én. Esélye sem volt. A fájdalmas üvöltései megtöltötték a tüdőmet elégtétellel. A csontjai hangos reccsenése, a vér piros cseppjei, amik az arcáról hulltak alá. Elveszítettem a fejem. Nem érdekelt, hogy mi történik vele csak ütni akartam. Levezetni rajta minden feszültséget, amit eddig magamba temette. Kiélni rajta a dühöm utolsó lángjait is. Még egyet húztam volna be, ha egy erős kar meg nem szorítja a karomat hátulról.