Utolér a hajnal (Marics Peti ff.)

Prológus

Őszintén? Baromira féltem a találkozástól. És őszintén? Baromira volt is rá okom.

Sóhajtva szálltam ki az autóból, próbáltam összeszedni minden bátorságomat. Tudtam, hogy Milán is ott lesz, ahogyan Petra is, de azt is pontosan tudtam, hogy ha mi egymásnak esünk valami hülyeség miatt, senki nem fog állást foglalni egyik oldalon sem. Én pedig pont ezért igyekeztem elkerülni ezt a szituációt.

- Megjöttünk! - kiáltott mellettem Saci, én pedig áldottam az eget, hogy többesszámot használt, mert így biztosan nem Peti fog kaputnyitni. Így is lett, hiszen kitárult a kapu, és egy vigyorgó Miloval találtuk szemben magunkat.

- Szevasztok - húzott rögtön magához egy ölelésre, én pedig boldogan szívtam magamba az illatát. - Na végre együtt a csapat.

- Plusz egy potyautas. - nevetett Saci

- Tudod hogy a potyautasokat is szívesen látjuk. - ölelte magához mosolyogva Milo őt is, majd szép lassan beljebb indultunk a kapun.

- Panka - kezdte, mire automatikusan megfordultam - Menni fog? - nézett mélyen a szemembe.

- Tudod hogy én igyekezni fogok. - árultam el mindent, amit gondoltam.

- Tudom, de ő is. - közölte. - És nem tudom, hogy egyformák-e a céljaitok...

Egy pillanatra értetlenül néztem rá, de néhány másodpercen belül tökéletesen megértettem mire gondolt.

A medence partján ott állt Ő is, éppen Brúnó és Laci közt, neon mintás kigombolt ingben, hozzá illő fürdőgatyában. Napszemüvegét lazán tolta fel a homlokára, majd mosolyogva, én éppen Brúnón röhögve fordult felénk.

- Na szotyi van csajok? - indult el felénk.

- Azt hiszem, én tudom, hogy nem. - néztem Milánra elbizonytalanodva, ő pedig aggódva pillantott rám.