Utolér a hajnal (Marics Peti ff.)

Hatodik fejezet

  Hulla fáradtan léptem ki a terem ajtaján, és egy sóhajtás kíséretében söpörtem ki a rendbontó tincseimet az arcomból. És hogy július végén miért? Érettségi felkészítő.

Hozzátartozott a dologhoz, hogy a mai alkalomra aztán tényleg semmi értelme nem volt elmennem, mivel az egyre közeledő találkozó, amit Mariccsal ma három órára beszéltünk meg, vészesen közeledett. Én pedig tiszta ideg voltam.

- Sziasztok. - köszöntem el az osztálytársaimtól, és a mosdó felé vettem az irányt. 14:51 volt, még pont volt időm kicsit rendbeszedni magam, és kisétálni a megbeszélt helyre, ami egy a közelünkben lévő kis park volt, a belváros eldugottabb részében.

Gyorsan megmostam az arcom, kicsit leöblítettem a csuklómat hideg vízzel, hiszen a 29 fokban nem ártott. Felkaptam a táskámat, és már robogtam is le a lépcsőn. Hát... Nem kellett volna ennyire sietni.

Gondolataimba mélyedve léptem ki az iskola kapuján, és indultam a park felé, amikor is megakadt a szemem valamin. Pontosabban egy meggypiros musztángon, és az azt körülölelő kisebb társaságot.

,,Látom nem maradtál társaság nélkül."

,,Itt vagy?"
,,Kinyitom az ajtot" - jött a válasz máris.

,,Még ne, írok" küldtem el, amit már csak belájkolt.

Komótosan odalépkedtem az autóhoz, tudva, hogy Petit mennyire feszélyezheti a dolog, majd gyorsan írtam egy ,,itt" üzenetet. A zár pedig alig hallhatóan kattant egyet.

- Bocsi... - léptem két 12-13 év körüli lány mellé, és a kezemmel finoman odébbtoltam őket. Másodpercek alatt nyitottam ki az ajtót, majd vágtam be magam az ülésre, és ahogy becsuktam magam után, már ismét kattant a zár.

- Látod, pont ezért mondtam a parkot. - néztem Maricsra, aki komolyan megviseltnek tűnt.

- Jó jó, nem kell az én megmondtam... - sóhajtott, majd rámnézett.

Hirtelen kezét az állam alá vezette, és már húzott is maga felé egy puszira (csak mert tudja, hogy ha lesmárolni próbál, fixen megütöm), amikor elhajoltam.

- Mit csinálsz? - kérdeztem enyhén meglepődve.

- Gondoltam köszönök rendesen - vigyorgott kissé csalódottan.

- Arra még kicsit várni kell. - csatoltam be magam. - Na, hova megyünk? - néztem rá, nem is realizálva mennyire elszóltam magam, ő pedig csak mindentudóan pásztázta az arcomat.