Utolér a hajnal (Marics Peti ff.)

Tizedik fejezet

Teljesen tanácstalan voltam. Nagyon el akartam hinni Neki amiket mondott, mert láttam, hogy őszintén mondja. De sokadszor is rá kellett jönnöm, hogy ez baromira nem így működik, és ha egyszer az ember elveszti a bizalmát, az szép szavaktól nem fog visszajönni.

Összeszorult a torkom, és ahogy eltávolodtunk az ölelésből, nem is tudtam nagyon mit mondani.

- Az a baj Peti, hogy ez nem így működik. - sóhajtottam, és úgy döntöttem az őszinteséget választom. - Tökre szeretném ezt az egészet elhinni, és könnyedén belevágni, de nem tudok. Még. Idővel lehet. - makogtam össze vissza, de közbeszólt.

- Akkor én azt meg fogom várni. - bólintott, majd gyanítom mivel kicsit saját magát is meglepte, gyorsan pontosított. - Mármint. - röhögte - Ne vágd rá most rögtön, hogy nem tudsz megbízni bennem. Mert az full oké, kb még ismeretlenek vagyunk egymásnak.

Bólintottam, mire folytatta.

- De ha még töltünk egymással hosszabb időket, meg kicsit jobban megismerjük egymást, tökre lehet hogy ez majd megjavul. Vagy jobb lesz. - magyarázta - vagy ilyesmi. - tette hozzá, mire elmosolyodtam.

- Egy filozofikus mondat legjobb befejezése a ,,vagy ilyesmi". - néztem rá vigyorogva, és igyekeztem kicsit oldani a hangulatot. - De igazad van. - sóhajtottam. - Azt hiszem megpróbálom.

- Segíteni fogok amiben csak tudok. - simogatta meg a hátam, mire én őszintén, és nagyon boldogan rámosolyogtam. - Na gyere, meghívlak egy fagyira. - terelgetett a part mentén található fagyis irányába.  - Két gombócra is. - tette hozzá, orrára tolva a napszemüvegét.

- Elkényeztetsz - ciccegtem rosszallást tettetve.

--------

Nem sokkal később, és természetesen a - hangsúlyozom - kétgombócos fagyik elfogyasztása után beleuntunk a céltalan sétálgatásba.

- Oké, azt hiszem nem a mi terepünk ez a romantikus sétálgatás - röhögtem el magam, amikor megállapítottuk hogy mindketten lennénk inkább egy Mekiben.

- Húzzunk vissza a kocsihoz - értett egyet Marics, és valóban elindultunk. Azzal viszont nem számoltunk, hogy belefutunk valami random gyerektáborba, ami 80%ban lányokból állt. Nyílván felismerték.

- Úristen, Peti!!! - sikította az egyik, én pedig hirtelen a National Geography-n éreztem magamat valami jó kis szavannás vadászós jelenetben, ugyanis nagyjából 10-12 gyerek kezdett el felénk rohanni.

Megtorpanva egymásra nézünk.

- Futunk? - kérdeztem félve, ugyanis tudtam a választ.

- Futunk. - bólintott, mi pedig abban a pillanatban kilőttünk az autó felé.

● ● ● ● ● ● ●

Sziasztok!

Eddig úgy voltam vele, hogy nem nagyon szeretnék ilyen fejezet végi kommunikálós részeket, de annyian olvassátok a sztorit, hogy muszáj megköszönnöm, csodálatosak vagytok!❤

Ezenkívül innentől kezdve hosszabb fejezetekkel fogok jönni, de ez azt is jelenti, hogy picit ritkábban.

És most egy kis közvélemény kutatás: Hogy tetszik a sztori, mit gondoltok róla? Szívesen várok építőjellegű kritikát is, valamint bármit, amit szívesen megosztotok velem. Ha tetszik, jelezzétek csillaggal, én pedig nemsokára jövök majd a következő résszel!