Utolér a hajnal (Marics Peti ff.)

Hetedik fejezet

Csendben szólt a zene a rádióból, mi pedig szinte hangtalanul suhantunk a pesti utcákon. Épp az Erzsébet-híd felé kanyarodtunk le, amikor Marics meszólalt.

- Amúgy - kezdte - ez most esett le. Mi a francért voltál suliban július 28-án? - nézett rám kérdőn egy pillanatra, de már vissza is fordult a volán felé.

Az az igazság hogy jól vezetett. Nekem pedig ez a vesztem volt. Imádtam azokat a palikat, akik otthonosan mozognak a kormány mögött, talán azért mert Gergő ezt sosem mondhatta el magáról.

Marics lazán dőlt hátra az ülésen, bal keze a kormányon, jobb a váltón, de most csak ujjaival dobolt rajta. Az ablak mindkét oldalon le volt húzva, így a menetszél bele-bele kapott enyhén hullámos tincseibe, de a gondosan beállított haja prímán állta a megpróbáltatást.

Napszemüvege homlokára tolva, most csupán a kiegészítő szerepét töltötte be. Vörös,  AC Róma logós pólója meg-meg lebbent a beáramló levegőtől, karján szokás szerint ott virított a bőrkarkötő. És a francba már, nagyon is tetszett az összkép.

Mivel néhány másodpercig nem válaszoltam, vigyorogva pillantott rám. Mielőtt bármi megjegyzés kicsúszott volna a száján, gyorsan megszólaltam.

- Érettségi felkészítő. - sóhajtottam. - Matek és biosz.

- Ja vágom. - bólintott - én nem jártam ilyen hülyeségekre, bár nem is érdekelt a dolog. - tette hozzá.

- Miből érettségiztél? - kérdeztem, és tényleg érdekelt.

- Matek és angol. - válaszolta.

- Matek? - pillantottam rá somolyogva. - A végén kiderül hogy okos vagy?

- Meg szép is. - kacsintott rám. - Remélem tudod hogy a tükörből látlak. - utalt az előbbi jelenetre, amikor is végig stíröltem.

Csak megforgattam a szemem.

- Csak megállapítottam, hogy jól vezetsz... - hagytam rá - De hogy matek?

- Azért ennyire nem kell csodálkozni. - röhögött ki. - Azon nem kellett mit tanulni, csak érteni. Az meg ment. - magyarázta meg, én pedig igazat adtam neki. Ebben a pillanatban érkeztünk meg a dunaparti parkolóba.