Másfél évvel ezelőtt
- Szia - köszöntöttem egy rövid csókkal Gergőt. Igazából már itt éreztem, hogy valami baj van.
- Szia - mosolygott rám, miközben télikabátommal együtt magához húzott. December 22. volt.
Másfél óráig próbáltuk elhitetni a másikkal, hogy minden oké. Sétáltunk a parkban, megfagytunk, beültünk teázni, kiolvadtunk, aztán hazakísért. Itt már nem volt alkalmunk megfagyni.
- Gergő, mond inkább, mert ez így borzalmas volt. - sóhajtottam. Keserűen elmosolyodott.
- Pedig nagyon próbálkoztam... - nevetett kínosan, de én nem tudtam. Tényleg szerettem őt, úgy ahogy 16 évesen szeretni lehet. - Sajnálom Panka... - kezdte - Az előző veszekedésünkkor eltört bennem valami... tudom, hogy nem hibáztál, és nem csaltál meg. Ahogy én se téged. De valami megváltozott, és bármennyire is máshogy szerettem volna, nem megy. Kérlek ne haragudj... - sütötte le a szemét.
- Nem haragszom. - bólintottam. - Csak rohadtul fáj. - tettem hozzá, mert ez volt az igazság.
- Én tényleg sajnálom. - nyúlt a kezemért, de gyorsan a zsebembe csúsztattam.
- Én is...
- Maradhatunk barátok? - kérdezte, miközben a tekintetemet kereste.
- Ne tedd ezt még nehezebbé, Gergő... - ráztam meg a fejem, és utoljára ránéztem.
- Akkor én... - lépett hátra. - Azt hiszem megyek.
Síri csend volt.
- Szia Panka.
És kisétált az életemből.
Akkor, december 22-én törtem össze először. Aztán talán az ünnepi hangulat, a családi légkör, vagy talán csak úgy a levegő, de úgy hozta, hogy össze tudtam kapni magam. A karácsony csodálatosan telt, pont mint a filmekben. Sütés főzés, ajándékozás, társasozás, minden amit csak az ember szeretne. Aztán jött a január.
Felismerhetetlenségig sírtam magam. Fájt, semmit nem éreztem, csak azt hogy fáj, de kurvára. Szerettem egy embert, másfél évig, ő is szeretett, de lehet csak ezt hittem. Nem csináltam semmit, ami okot adott volna neki a bizalmatlanságra, én magam nem voltam neki elég arra, hogy kitartson mellettem. Megunt. Unalmas voltam.
És ezt akkor, 16 évesen tényleg mind elhittem. Baromi hosszú folyamat volt mindezt visszaépíteni. Olyannyira, hogy talán még most sem sikerült. Hiszen elmenekültem.
Ott is, akkor is. Elhagytam az egyesületet, ahol Gergőt megismertem, sőt, még a korizást is abbahagytam. Röplabdázni kezdtem, de csak egy fél évvel később. Kondizni, egészségesen táplálkozni, stílust váltani. A hajamat levágattam, és biztos ami biztos be is festettem.
A ruhatáram teljes mértékben átalakult, fél év alatt rám sem lehetett ismerni. És szépen lassan rájöttem, hogy ez nem elég. Nem elég a külsőmet felturbózni, jókat kajálni, és hetente háromszor négyszer edzeni. Szeretni kell magamat. Önbizalom kell. És ez baromi nehéz feladat volt.
Hiszen ma is elmenekültem. Megint.
आप पढ़ रहे हैं
Utolér a hajnal (Marics Peti ff.)
फैनफिक्शनAdott egy lány, tele gátlásokkal, szorongással, de egyszerre végtelen motivációval az élethez. És adott egy srác, hírnévvel, Jack Sparrow bajusszal, és határtalan jókedvvel. És hogy mi közük van egymáshoz? Csupán annyi, hogy mágnesként vonzzák egymá...
