Utolér a hajnal (Marics Peti ff.)

Első fejezet

Előttünk már nagyon fogyott a sor. Mellettem Saci teljes lázban égett, Dani pedig bevágta a szokásos leszarom fejét. Én pedig mi mást tehettem volna, mint hogy jól szórakozom rajtuk.

Valljuk be őszintén, azért nem minden nap jut el az ember ilyen jó koncertre. Szeretem a srácokat, a zenéjüket, de hogy ekkora hangulat legyen a bulijukon, azt azért nem gondoltam volna.

Komolyan, szerencsésnek mondhatom magam, amiért megmaradt minden bordám, hiszen a mögöttem állók egy-egy felkapottabb szám alatt olyan erővel löktek neki a kordonnak, hogy szerintem a belső szerveim jelenleg azt sem tudják hova szaladjanak. Már ha még tudnak.

Oké, elég nagy pankráció megy le mindig az első sorokért, de hát ami az enyém, nem adom. Nem hiába álltam itt már két órával a koncert előtt, kiérdemeltem, köszönöm. De megérte baszki.

Szerintem senkinek nem kell magyarázni azt, amikor izzadt félmeztelen pasik állnak fél méterre tőled, és ha ez nem elég, a képedbe ordibálva énekelnek. Nem vagyok az a fangörcsölős típus (Sacival ellentétben) de amikor az egyikőjük (Milán, ki más) még a telómat is elvette, hogy videót készítsen arról, ahogy mellettünk énekelt, na ha máskor nem, akkor biztosan átjött az, amit annyian katarzisnak mondanak.

De száz szónak is egy a vége, a koncert véget ért, Saci pedig nem bírja ki a seggén ülve, átgondolva az estét otthon visszanézni a videókat, neki aláírás meg fotó kell. Ezek után pedig azt hiszem már én sem utasítanék vissza egy képet Milánnal. Meg persze Petivel. Petit is szeretjük.

Gondolataimba mélyedve nem is vettem észre, hogy amúgy már csak egy-két ember áll előttünk, és ők is valószínűleg együtt voltak. Pár perc választott el tehát a fiúktól, én pedig már kezdtem volna izgalmamban kétségbe esni (ami ilyen helyzetekben totál várható) amikor hirtelen belezavart valami a képbe. Vagy inkább valaki.

- Baszki, ott a kémia tanárom. - jelentettem ki kicsit hangosabban a kelleténél, mire Saci döbbent tekintetén kívül ami elsőre feltűnt, az a jellegzetes 20 éves porszívó beindítására hajazó nevetés volt.

Egyik sokkból a másikba esve pillantottam magam mellé, ahol a Valmar mindkét tagja szakadt a röhögéstől, és minden jel arra utalt, hogy az én megszólalásomon nevettek ennyire. Ezen persze nekem is muszáj volt elmosolyodnom, de ettől függetlenül értetlenül álltam a helyzet elé.

Néhány másodperc elteltével a srácok sikeresen abbahagyták a röhögést, így Saci végre csillogó szemekkel fordult volna feléjük - volna, ha azok nem kezdenek el hozzám beszélni.

- Mit vétett szerencsétlen hogy ennyire félsz tőle? - vihogott még mindig az alacsonyabb, mire ismét mosolyra húztam a számat.

- Nem vétett ő semmit, nem tehet róla hogy nem tudok kémiául. - nevettem, amint eszembe jutottak a drága kémia órák. Hogy én mennyire utálom... - Meg amúgy is utál engem. Mondjuk ez a szeretet kölcsönös. Lehet közrejátszott benne, hogy idén véletlenül majdnem elütöttem a suli előtt parkolás közben...

- Hát ez kész! - tört ki a nevetés megint Petiből, én pedig egyre értetlenebbül, de továbbra is röhögve fordultam a többiek felé.

Van az a helyzet, ami azt hiszem talán senkinek sem új, amikor mindenki nevet. Tényleg mindenki, de közbe senki nem tudja min, vagy éppen hogy miért, hiszen maga a történés, vagy akármi, semmi sem olyan vicces, hogy az ezt eredményezné. Na, most pontosan ez történt, de tény és való hogy jó volt. Baromi jó.

- Hé! - szólt felém fordulva Milo, ahogy levegőt vett a kiadós röhögőgörcs után. - Téged láttalak. - jelentette ki, mire Saci észrevétlenül bokán rúgott. Szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy azt mondja: ÚRISTEN MILÁN ÉSZREVETT LEHETEK A TANU?!

De természetesen erről szó sem volt. Már évekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy a nővérem lesz a tanú... KHM akarom mondani próbáltam figyelni a továbbra is hozzám beszélő fiúra.

- Első sorban álltál, csináltam is videót a telóddal! - ismerte fel az alig fél órával ezelőtt történt eseményeket. Ez a srác egy észkombájn, semmi kétség. Oké, vicc volt, szeretjük Milot, biztos nehéz a sok arcot megegyezni, akik ugyan olyan imádattal figyelik a nézőtérről.

- Igeen, nagyon jó lett, köszi így utólag is. - vigyorogtam rá, próbálva kinyögni egy értelmes mondatot.

- Te, nem tudnád esetleg átpasszolni instán, tök régóta szeretnék kirakni már egy ilyet, csak félek ráírni a rajongókra mert a végén úgy veszik hogy megkértem a kezüket. - mesélte kínosan röhögve, én pedig vetettem egy jelentőségteljes pillantást Sárira. Na igen, nem is tudom miről beszél...

- De, de, persze, szívesen.

- Várj, megadom a privát instámat, mert nem találnám meg a sok üzenet között. - vette elő a telóját, miközben félreállt, hogy a többi rajongó véletlenül se hallja mit beszélgetünk.

Közben a szemem sarkából figyeltem a többi embert. Vigyorogva vettem tudomásul, hogy barátnőm sikeresen leállt beszélgetni Petivel, aki ugyan kifejezetten gyakran pillantott az irányunkba, úgy tűnt, egészen leköti a lány társasága. Dani a mellettünk nem sokkal álló Manuellel beszélgetett, aki ugyan, csak vendég volt ma, úgy tűnt ki nem hagyta volna a sok rajongó tinilánnyal való találkozást.

- Jajj te szegény, milyen sokan rajonganak érted. - Viccelődtem, és szerencsére vette a poént, mert halkan elnevette magát.

- Ne is mond, borzalmas... Ennyi ember szeretetét, tudod nagyon nehéz ám elviselni. - vigyorgott továbbra is, majd a telefont felém fordítva diktálta le a nevét.

Pár pillanat múlva már el is küldtem neki a videót, amit mosolyogva megköszönt, majd visszatértünk a többiekhez.

Sári csillogó szemeivel szembe találva magam még nem felejtettem el az aláírást, na meg a közös fotót bezsebelni a srácoktól, majd a többi rajongó legnagyobb örömére elköszöntünk Milánéktól, és a kijárat felé vettük az irányt.

Hulla fáradtan, mégis az adrenalintól majd kicsattanva vágtam le magam az anyósülésre. Lecsuktam a szemem, és hallgattam. Hallgattam magamban az elmúlt pár óra hangjait, a hangfaltól való néhány méterre való állás miatti fülzúgásomat, és a mögöttem nagyot sóhajtó Sárit.

De ismét megzavarta valami a nyugalmamat. A telefonom halk rezgéssel adta tudtomra, hogy baromira hiányzom valakinek hajnali kettőkor, hogy arra vélemédjen, hogy írjon nekem. Magamban szidkozódva nyitottam meg az Instagramot, de amint megláttam az üzenet gazdáját, minden haragom elszállt.

,,Nem lenne kedvetek eljönni velünk bulizni? Fél óra múlva indulunk kb, egy haverunknál lesz. Jó arc" - írta Milán, én pedig vigyorogva fordultam hátra a többiekhez. Megvan az éjszakai programunk.