Utolér a hajnal (Marics Peti ff.)

Tizenharmadik fejezet

- Ez kell, nem? - mutatta fel nekem Marics a hűtőpultból kivett főzőtejszínt.

- A-a... - ingattam a fejem - Elkészítem nektek a specialitásomat, eredeti olasz carbonara, abba nem kell. - mosolyodtam el, és kivéve Peti kezéből a dobozt visszaraktam a helyére.

Tovább indultunk a sorok között, és a kosarat húzva magam mellett, Peti pedig a másik oldalamon, a derekamat átkarolva. Sóhajtva pillantottam fel rá, de nem tudtam a szemébe nézni az arcát takaró napszemüveg miatt.

- Nem unod még? - kérdeztem halkan.

- Mit is?

- A takargatást. - utaltam az ,,inkognitójára", ami a napszemcsin kívül egy baseballsapkában merült ki. - Mármint tudom hogy nem akarod hogy cikkezenek rólad, meg ilyenek, csak érted.

- De, baromira. - sóhajtott - De tényleg nem hiányzik most még egy balhé. - értett egyet, és egy gyors puszit nyomott a homlokomra.  - Na mi kell még ahhoz a carbonarahoz?

---

- Jézusom a tészta! - pördültem meg a serpenyő mellett állva, és gyorsan lehettem a fazék tetejét. - Gyere, öntsük le róla a vizet gyorsan, már jó lesz.

Körülbelül háromnegyed órája főztünk, már csak az utolsó lépések hiányoztak. Amit beleraktuk a tésztát a serpenyőbe, már ment is rá a szósz, néhány perc múlva pedig a srácok úgy falták be a még meglehetősen forró ebédet, mintha két napja nem ettek volna.

- Panka ez valami isteni lett... - mondta Milán, vagy legalábbis valami ilyesmit, mivel a szája tele volt spagettivel.

- Örülök hogy ízlik - mosolyogtam rájuk, majd magamnak is szedtem egy kisebb adagot.

Néhány perc múlva már be is tömték az egészet, én pedig kitartóan lapátoltam magamba a tányéromra szedett adagot. Nem esett jól.

- Jössz a pénteki bulira? - fordult felém Milán ismét.

- Azt beszéltük hogy ha időbe befejezik a faktomat igen - bólintottam, majd végleg feladtam a küldelmet az ebédemmel. - Kéritek? - toltam el magamtól, a srácok pedig egyből ráugrottak. - Esküszöm mint két nagyranőtt óvodás. - ingattam a fejem nevetve.

---

Peti ágyán fekve nyomkodtam a telefonomat. Nem mondom, hogy a tiktok nem kötötte le eléggé a figyelmemet, de a Petivel való vásárlás óta nem múlt el a görcs a gyomromból. Üdv újra túlgondolás, már rég láttalak.

Nem okozott hát túl nagy meglepetést, mikor egy AI generált sírós kiscicás szerkesztés hatására kicsordult egy könnycsepp a szemből, pláne, hogy a Billie Eilish, What was I made for zeneválasztás telitalálat volt.

Peti pedig ekkor nyitott be a szobába.

- Mi történt? - csukta be maga után az ajtót, és rögtön leült mellém. - Miért sírsz? - kérdezte aggódva, miközben letörölt egy könnycseppet az arcomról.

Nem válaszoltam, csak szó nélkül felé fordítottam a telefonomat, ahol elindult elölről a videó. Peti pár másodpercig komolyan nézte az egymást váltó képkockákat, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Oké, és akkor most tényleg mi a baj? - nézett rám várakozó tekintettel, majd mikor nem válaszoltam, szabad kezével megfogta az államat, hogy ránézzek.

Sírásra görbülő szájjal vettem el onnan az ujjait, és szipogva fúrtam a fejem a vállába. Nem tudtam hogy mondjam el.

- Panka, itt vagyok... - mondta halkan, miközben végigsimított a hajamon. - elmondhatod, bármi is az.

- El szeretném - mondtam két szipogás közt. - csak nem tudom hogyan. - csordult ki egy újabb könnycseppem.

- Na figyelj. - sóhajtott, miközben törökülésbe ült mellettem. - Nézz rám. Csak mond. - fogta meg a kezem, és maga mellé tette.

Nagyot sóhajtottam, és ránéztem. A szemem minden bizonnyal kétségekkel volt tele, így Peti a derekamat megragadva az öbéle ültetett. Egymással szemben ültünk az ágyon, olyan közel egymáshoz, hogy nem tudtam máshová nézni, csak a szemébe.

- Félek hogy nem vagyok elég jó neked. - nyögtem ki, Peti pedig egy-két másodperc hatásszünet után elnevette magát.

- Hát akkor jó hülye vagy. - közölte nemes egyszerűséggel.

- Ezzel nem segítesz. - mondtam szárazon.

Sóhajtott.

- Figyelj. - vette kezébe az ujjaimat, és kettőnk közé húzta. - Nálad gyönyörűbb, okosabb, viccesebb, kedvesebb, és megértőbb lányt még életemben nem láttam. Legszívesebben minden időmet veled tölteném, csak félek, hogy kirugatnálak, ha a suliban is rajtad lógnék.  - közölte komolyan, én pedig elfelejtettem levegőt venni.

- De... - kezdtem, ő pedig érdeklődve felvonta a szemöldökét. - Ha együtt lennénk... - folytattam, ő pedig elmosolyodott a feltételes mód miatt - Szóval... Nem vállalsz fel. Nem akarod hogy együtt lássanak minket. - hadartam el az utolsó kétségemet is.

- Miattad te buta lány. - nyomott egy puszit a homlokomra. - Szerinted mit szólnának az emberek ahhoz, hogy tizennyolc éves vagy, gimnazista, és Marics Peti a barátod? - érvelt. - Nem szeretném hogy szétszedjenek.

- De én jobban szeretnék veled lenni, minthogy az emberek normálisnak tartsanak. - sütöttem le a szemem.

Peti nem szólt egy szót sem, én pedig zavaromban nem mertem felnézni, így nem láttam az arcát. Felsóhajtott.

Mutatóujjával finoman az állam alá nyúlt, ezzel kényszerítve, hogy ránézzek, én pedig félve néztem a szemébe.

Mogyoróbarna szeme csillogott, és bár magamat nem láthattam, biztos voltam benne, hogy az enyém is.

- Ha ezt szeretnéd, fel foglak vállalni. - mondtam komolyan, de szeme mellett ottvoltak ráncok, így tudtam, belül mosolyog.

Halványan elmosolyodtam, és megszorítottam az ujjaimat fogvatartó másik kezét, ő pedig lassan felém hajolt, és ajkait az enyémre tapaszotta.

Az állam alól a keze lassan csúszott át a tarkómra, ahol a hajamba túrt, én pedig a szabad kezemet lassan a mellkasára helyeztem.

Másodpercekkel később szapora légzéssel váltunk el egymástól, én pedig egy zavart mosoly kíséretében megfordultam az ölelésében, és kényelembe helyeztem magamat.

Peti lassan lejjebb csúszott az ágyon, majd szinte fekvő pozícióba nyúlt a távirányítóért, hogy bekapcsolja a tv-t.

- Látod? - kezdte - Mindig igazam van. - utalt a délelőtti beszélgetésünkre, amikor majdnembarátnőjének hívott, majd mosolyogva puszilt bele a nyakamba.