Utolér a hajnal (Marics Peti ff.)

Nyolcadik fejezet

Csupán egy kanyarral parkolta le a kocsit, délután fél négykor, a legmelegebb órák után nem tolongtak az emberek a parton.

Biztos ami biztos, azért visszarakta helyére a napszemüvegét, és a sapkát is gyorsan a fejére csapta, én pedig komótosan visszaraktam a telefonomat a táskámba.

- Ki ne szállj még - szólt rám, mikor már a kilincset fogtam.

- Most tervezed eladni a vesémet? - kérdeztem - Tudtam hogy nem kellett volna eljönnöm. - ráztam a fejem, de a helyemen maradtam, ő pedig egy röhögés kíséretében már ki is pattant a másik oldalon.

A motorháztető előtt elsietve már az én oldalamon is volt, és mosolyogva, kezét maga mögött tartva színpadiasan meghajolt, miközben kinyitotta az ajtót.

- Micsoda úriember. - fogatam el a felém nyújtott kezét, amit a színjátékban maradva szájához emelt egy kézcsókra. - Te tényleg nagyon tepersz. - sóhajtottam.

- Egy ilyen gyönyörű hölgy megérdemli. - vigyorgott rám, én pedig nagyot nyeltem. Két okból kifolyólag.

Egyrészt a Gergővel való szakításom, és az azt követő összekaparom magam időszak óta nagyon sok embertől kaptam bókokat. Nem tudom, hogy pont most telt-e el annyi idő, hogy tényleg jól is essen, vagy Marics folyamatosan engem pásztázó szemtelen tekintete okozta, de zavarba jöttem. Nagyon.

Másrészt pedig a délután első felében még szilárd elhatározásom, miszerint a randi végén finoman, de kiadom Peti útját, meglehetősen ingadozni látszott.

Hiszen csak bele kellett néznem azokba a mogyoróbarna, engem fürkésző csillogó szemekbe.