Fények varázsa - Novella

Harmadik fejezet

A ruhapróba óta főleg otthon töltöttem az időmet. Segítettem Joyce-nak feldíszíteni a fát, újabb adag sütiket is sütöttünk és péntek este még egy karácsonyi filmet is megnéztünk négyesben a kanapén.

Bármennyire is elakartam nyomni az érzéseket, végül mégis be kellett látnom, hogy sokkal nagyobb szükségem volt a családomra, mint ahogyan azt gondoltam. Hiányzott a velük töltött idő, és persze ez alól nem volt kivétel a kis baráti társaságunk sem. Bár Max és Dustin szinte mindig velem volt, de most döbbentem rá igazán, hogy Robin és Erica is legalább annyira hiányoztak, mint a szüleim.

Talán pont ez a hiány volt az, ami miatt nagyon is örültem a szombat esti közös filmezésnek Dustin-nál. Ma egész nap az ajándékok becsomagolásával bajlódtam, és persze segítettem otthon, amiben csak tudtam, így nem volt csoda, hogy szomjazom egy kis kikapcsolódás után. Dustin-ék felhajtójára kanyarodtam majd miután kiszálltam a kocsiból rutinosan indultam a bejárati ajtóhoz, ami nyitva várt rám.

- Hé sráco... - a hangom elakadt ahogy beléptem a házba.

Egy pillanatra megráztam a fejem és próbáltam össze szedni a gondolataimat. Még csak szombat este volt, alig nyolc óra, a fiúkat pedig holnapra vártuk. Most mégis ott ültek a nappaliban Max, Dustin, Erica és Robin társaságában.

Lucas és Will hatalmas mosolyt küldött felém, de én alig bírtam levenni a tekintetem a harmadik fiúról. Emlékeimben még mindig a kamasz srác képe rémlett, így teljesen megdöbbentem azon, amit most láttam. Mike, ha lehet még magasabb lett, mint amekkora volt pár évvel ezelőtt. Arcának vonalai sokkal élesebbek és férfiasabbak voltak, és sötét borosta borította azt. Göndör, szinte fekete haja tökéletes keretet adott arcának. Mintha csak egy festményt néztem volna.

Óráknak tűnő másodpercek teltek el amíg egymást néztük, majd végül egy ismeretlen hang szakított ki ebből az állapotból.

- Biztosan te vagy Jane, már sokat hallottam rólad! – egy szőke hajú, velünk egy korú lány lépett elém, és egy erőltetett mosoly kíséretében kezét nyújtotta felém.

- Khm... bárcsak én is elmondhatnám ezt, kedves...? – kikerekedett szemekkel tanulmányoztam a cicababának tűnő lányt miközben vártam, hogy eláruljak ki is ő valójába.

- Maggie, Mike barátnője. – a kézfogásunk hirtelen megdermedt, én pedig kábán kapkodtam a fejem a lány és Mike között. A barátnője. Mike-nak volt egy barátnője és semmit sem tudtam erről. Bár nem meglepő, hiszen évek óta nem beszéltünk, de Will vagy Lucas sem mondott semmit.

Éreztem ahogy a döbbenettől a szám és a torkom szinte egyből kiszáradt, így mielőtt bármit is szólhattam volna kínos krákogásba kezdtem.

- Bocsi, csak nem tudtam, hogy Mike-nak van barátnője. Örülök, hogy megismerhettelek. – bár az öröm egy halvány szikrája sem volt bennem, de ezt igyekeztem nem kimutatni.

Pár másodpercig még kínosan pislogtunk egymásra, majd kikerülve a lányt Will és Lucas felé vettem az irányt. Szorosan öleltem magamhoz a két fiút, és úgy éreztem, hogy már több tíz év is eltelt azóta, hogy nem láttam őket.

- Bocsi, de Mike kért meg minket, hogy ne szóljunk róluk, még Max és Dustin sem tudott semmit. – Lucas alig hallhatóan suttogott a fülembe és bűnbánó, kiskutya tekintettel nézett rám. Én csak megráztam a fejem, majd visszafordultam az említett barátunk felé.

Tekintetét végig magamon éreztem, de egészen addig nem mozdult amíg nem tettem felé pár lépést. Ekkor ugyanis felpattant a kanapéról és ő is közelebb jött.

A levegő érezhetően megfagyott a szobában, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valami kiállítási darab lennék, akit most tudtak először szemügyre venni, és ezen a kínos csend sem segített. A háttérben lévő tévé monoton búgása volt az ami biztosított arról, hogy nem fagyott meg körülöttünk a tér és az idő. Végül valahogy mégis megtörtént az, ami évek óta nem, Mike karjait kitárva vont magához, én pedig éppen csak egy pillanatig haboztam, majd végül önként bújtam bele az ölelésébe.