Beautiful heaven

III.

TW/ szorongás, Társfüggőség kialakulása, 

Múlt:

Fizikai fájdalmat egyedül a 3 év kadéttá képzésem során szereztem. De rengeteget. Bepótoltam a 15 évem során kimaradt fizikai fájdalmat. Köszönthetem a harci sebeimet a kiképzőimnek, társaimnak akik feladat keretében az ellenségeimmé váltak és jómagamnak. Jót tett nekem az a 3 év. "Figyelemre méltó potenciállal rendelkezik, de hiányzik belőle az akarat." - Jelzővel illettek. Megerősödtem. Szokás mondani, hogy utolsókból lesznek elsők. Ez rám is igaz, bár nem szó szoros értelméből mert végül 7. helyezést értem el a vizsgán, de én kihoztam magamból a maximumot. Nekem csak ez számít.

Lelki fájdalom. 845. Ez a kettő egyenértékűvé vált számomra. Egy dátum amely meghatározta a jövőm végkimenetelét. Egy fiktív kifejezés, amely értelmet ad a mellkasomban nap mint nap görcsösen markoló, a levegőtől megfosztó érzésnek. A Márai-Fal bukása. Shiganshina volt az első közvetlen kerület, amely elesett, amikor a Mária-Falat áttörték, ami hatalmas mészárláshoz vezetett, és arra késztette az emberiséget, hogy elhagyja az egész kerületet és a fal mentén fennmaradó városokat, miközben megpróbálják konszolidálni veszteségeiket. Mária-Fal bukása után a túlélők Rose-Falon belül kerestek menedéket. Köztük én is. Egyike voltam azoknak a nyomorult embereknek akik mindezt túlélték. Minden hátrahagyva menekültem egy biztonságot nyújtó hely felé. Hátra hagytam az ismerőseimet, barátaimat, családomat. Anyát, aki titkon remélte, hogy felhagyok gyerekes álmaimmal. Apát, aki titkon remélte, hogy biztonságos környezetben élhetem az életem, egy szerető férjjel az oldalamon, aki vigyáz rám. Mikor megtörtént a fal betörése időm sem volt reagálni. De ők felfogták. Felfogták és egymást megragadva menekülni kezdtek. Hittek abban, hogy elkerülhetik az előre megírt tragikus sorsukat. Ők még is bíztak magukban, hogy sikerülhet. Azonban hamar realizálniuk kellett, hogy nem mindig lehet győzni. Mikor apa ellökött engem, hogy egy ismeretlen katona felkaroljon és tova vigyen.

Szörnyű embernek tartottam magam. De mindezek mellett elitéltem magam egy bizonyos gondolat menet miatt. Amikor találkoztam Erennel szörnyű dolog jutott eszembe. A fájdalmamat enyhítettem úgy, hogy arra gondoltam, hogy én legalább valamennyire jobban jártam mint ez a fiú. A saját anyját, aki az akkori gyermeknek a világot jelentette, a saját szeme láttára falták fel. Ezzel is mély nyomot, traumát hagyva maga után. Rettenetes lehetett. Én még is csak arra tudtam gondolni, hogy nekem mennyire rossz. Erre itt ült mellettem egy összetört lélek, és én csak a saját gyerekes viselkedésem miatt sanyargatom magam. Képes voltam figyelmen kívül hagyni, ennek a gyereknek az érzéseit. Ahelyett, hogy felkaroltam volna a saját problémámat próbáltam enyhíteni. Egyedül.

De elbuktam. Gyenge voltam és nem tudtam feldolgozni a gyászt. Erre érthetetlen módon ez a fiú újfent megjelent az életembe. Felismerve közelebb jött hozzám, majd bizonytalanul megszólított. Közölte, hogy emlékszik rám. Emlékszik, hogy egyike voltam a megvető tekinteteknek akik őt sújtották. És ahelyett, hogy ugyanazokkal az érzelmeket adná vissza, felém nyújtotta a kezét. Egy idő után meleget éreztem. A kezei ahogy egybe fonódtak az enyémmel. Ahogy az ujjainkat egyként zárta össze. Biztonságot sugallt. Felhúzott a piszkos földről, majd közelebb rántva magához megbabonázó tekintettel személt. Tudom mit keresett. Az élni akarást. De nem találta. Ekkor nem tudtam eldönteni, hogy mi változott meg. Az aura amit kibocsájtott. Nem értettem. El löktem magamtól. De Ő még is...

-Miért engem sebzel, ha magaddal van bajod?- tette fel a kérdést, amire nem tudnék hogyan válaszolni. Mert magam sem tudom miért cselekszem így. Ez együtt jár az önzőségemmel. 

-Mégha az élet kegyetlen is...- kezdett bele, majd egy hírtelen mozdulattal magához húzott. A fejemet megfogta és a mellkasához szorított. Kiszakadni kívánt ütemek csendültek fel. Megijedtem, mert olyan tisztán halottam a dobveréseket. Csak úgy zakatolt a fiú szerve. Átadta magát nekem. Megmutatta, hogy mi is zajlik benne. Éreztem az összes fájdalmat amit szerzett éreztem. Bár hogy próbáltam menekülni, nem engedett. Így kénytelen voltam hátra hagyni a gondolataimat és csak a magasabbik félre koncentráltam. Nem is emlékszem mikor éreztem magam biztonságban. Egy kis idő után az én szívem is ugyan azt a dallamot játszotta. Hihetetlennek találtam, ami kettőnk között zajlott. Teljesen kizártam a körülöttünk nyüzsgő tömeget. Mindenki azon rágódott, hogy élelemhez jusson, én pedig az éhenhalás tényét hidegen hagyva engedtem, hogy elfelejttessenek velem mindent. Csak kettőnkre koncentráltam, így fel sem tűnt, hogy a fiú már nem tart olyan szorosan. Mintha azt közölné, hogy választhatok; itt hagyom vagy maradok, de az már a saját döntésem lesz. Megmozdult majd vett egy mély lélegzetet és újfent felcsendült.

-Még is, a benne lakozó gyönyörűségért érdemes élni.- Fejezte be.