Új élet ( Bucky Barnes ff) /BEFEJEZETT/

5. Küldetés

Bucky szemszöge

Remélem nem látta rajtam, hogy mennyire meglepődtem, hogy nincs senkije. Nem kellene ennek örülnöm, mert semmi közöm hozzá. De azért titkon féltem, hogy nem szabad. Olyan szép lány és kedves.

Hosszú barna haja, barátságos arcot keretezett. Napbarnított bőre kiemelte a szemeit. Amit néha kéknel, néha szürkének vélek felfedezni. Alakja karcsúnak mondható és most a mankó miatt örülhet, hogy ilyen pici.

Egyszerű dolgokat kérdeztünk egymástól. Ő arról az időszakról, amikor katona voltam. Arról az időről pedig szívesen mesélek, az sosem fájó emlék. Míg én az ő életére voltam kíváncsi.

- Talán ideje lenne mennem - szólalt meg...éjfélkor.

Engem is meglepett, hogy ilyen sokáig ott volt. Én még mindig a kis konyha felől voltam a pultnál, ő a szoba felől a széken. Igazából meg sem mozdult onnan és mivel elég magas, felülni is alig bírt, gondoltam segítek neki leszállni. De mire oda léptem éppen leugrott. Egy lábra kellett érkezzen és már láttam, hogy nem jól sikerült neki, ezért elkaptam mielőtt elesett volna.

- Segítettem volna - szorítottam még mindig a karját.

Nem szólt és nem is engedett el. Ugyanúgy állt, mint mikor megfogtam. Megakartam mozdulni, hogy mi a gond.

- Ne...csak várj egy picit - szűrte a fogai között.

Nem egy lábra érkezett, hanem mindkettőre. Ez biztos fájhatott neki.

- Gyere, próbálj leülni. Az ágy mögötted van.

Megfogtam az oldalát, míg ő a vállamba kapaszkodva egy lábon elugrált az ágyig. Nem szeretem, ha hozzám érnek. Mindig az jut eszembe, hogy régen, ha hozzám ért valaki, akkor harcolnom kellett. Ölnöm.

- Minden oké? - kérdeztem, amikor leült.

- Igen. Csak kérhetek egy két percet? - támasztotta meg kezében a homlokát.

- Nyugodtan. Mondtam, hogy szólj ha segíteni kell.

- Megtudom egyedül is oldani.

- Nem szereted, ha segítenek? - eléggé nyilvánvaló volt.

- Nem igazán. Szeretem magam megoldani a gondjaim.

Teljes mértékben megértettem, mert én is ilyen voltam. A falnak dőlve hagytam neki időt, hogy rendbe szedje magát.

- De puha ez a takaró - szólalt meg pár perc után.

- Selyem.

Azt gondoltam, hogy talán ez segít nekem. Régen mindig hideg földön, vagy vaságyon aludtam. Úgy véltem, hogy talán egy ilyen dolog segít, de a rémálmok akkor is jöttek, akármit tettem.

- Most már tényleg megyek. Ide adod azt a hülye botot? - állt fel az ágyról.

Átadtam neki, majd az ajtóhoz léptem, hogy kiengedjem.

- Tényleg. Jelentettél valakit, aki betud menni hozzád? - kérdeztem tőle.

- Nem.

- Barátnőid?

- Ők egymásnak vannak.

- Attól lehet.

- Nem akartak.

Elég fura egy barátnők akkor. Mondta Stark, hogy ez mindenképpen jó ötlet.

- Jó lenne pedig, ha lenne valaki.

- Majd lesz. El vagyok én is. Miért, neked van? - volt egy picit ingerült.

- Nincs - vallottam be.