Lélektöredékek (novelláskötet)

A pokol fái közül

   Éles lélegzetet vett, amitől fojtogatóan sűrűnek tűnő levegő tolult a tüdejébe. Füstszerű szag vette körbe, mintha valami égett volna a közelében. Ennek ellenére minden jeges volt. Ujjai teljesen kihűltek, míg háta alatt érezte a fagyos göröngyöket. Azok olyan fájdalmasan nyomódtak a bőrébe, mint holmi üvegszilánkok.

   A szag töménységének ellenére a szemeibe sem gyűltek könnyek, mikor kinyitotta őket. Erőtlenül az oldalára fordult, majd hideg kezével megtámaszkodott maga mellett. Ahogy esetlenül felült, már láthatta a rengeteg, éles követ, amik a feketésszürke, jóformán hamunak kinéző homokban hevertek. A tenyerébe is biztosan belevájtak, akárcsak a többi tagjába, de bőre szinte a teljes kézfején érzéketlenné vált a hidegtől. Sejtette, hogy egyedül ennek köszönhetően volt képes megtartani magát. Ugyanis amikor maga elé emelte a kezét, egyből észrevette az apró, vöröses vonalakat, ahol a kavicsok végigkaristolták a bőrét.

   A szúrós szagtól és a levegő sűrűségétől lassan tudott csak lélegezni. Érezte, amint minden porcikája igazodott ehhez a tempóhoz, még gyenge szívverése is. Mintha a szervezete tartalékolni akarta volna azt a kevés oxigént, ami így a tüdejébe került.

   Kissé kábán emelte fel a fejét, majd belehunyorgott a füstszínű levegőbe. Lassan pislogott néhányat, remélve, hogy kitisztul a látása. Ám igen hamar ráébredt, hogy nem emiatt látott homályosan: akármennyire is erőltette a szemeit, a fölé boruló, sötét ég előtt egyetlen forma sem élesedett ki számára. Mintha mindent köd borított volna.

   Az fojtogatóan vette körbe, bár mivel semmilyen viszonyítási pontos sem talált a közelében, képtelen volt megállapítani, mégis milyen sűrű lehetett. Alig látott valamit a homályon kívül. Szinte éjjeli sötétségbe burkolózott minden; egyedül csak a pára oszlatott szét valamennyi fényt, bár annak a forrását képtelen lett volna behatárolni.

   Egy darabig tétlenül figyelte a környezetét, ami a legkevésbé sem tűnt ismerősnek számára. Valahol mélyen tudta, hogy félnie kellene, de nem érzett semmit a rátelepedő tompultságon kívül. Majd meghatározhatatlan idő után, ami épp annyira lehetett néhány pillanat, mint hosszú percek, megmozdult. Lassan a kövekre támaszkodott és maga alá húzva a lábait guggolásba helyezkedett. Néhány lélegzetvételnyi erőgyűjtés után fel is állt.

   Tétován tett egy lépést előre, majd még egyet, noha fogalma sem volt arról, pontosan hol is lehetett és merre is tarthatott éppen. Úgy érezte magát, mint aki víz alatt próbál sétálni. A jeges levegő is majdnem olyan sűrűnek tűnt számára.

   Ahogy eltompult lábain a véletlenszerűen kiválasztott irányba haladt, a gondolatai is legalább olyan lassan vánszorogtak, akár a teste. Nem tudott visszaidézni egyetlen emléket sem az idevezető útról, sem pedig az azt megelőző dolgokról. Mintha az élete csak most kezdődött volna, abban a pillanatban, hogy először megérezte maga alatt az éles köveket.

   Szíve bágyadtan dobogott; alig volt tudatában az erőtlen lüktetésnek. A tagjai egyre inkább kihűltek. Az érzéketlenség kezdett felkúszni a könyökéig és a térdéig. Tisztában volt vele, hogy hamarosan meleg helyre kellene jutnia, de jelenleg valahogyan képtelen volt az állapota miatt aggódni. A teste csak valamiféle kölcsönkapott ruhának tűnt számára, amihez semmi sem kötötte, az érzékszervei által felfogott, gyenge érzeteken kívül.

   Néma csend vette körbe. A mozdulatlanságot semmi más sem törte meg rajta kívül. Egyedül csak a talpai alatt megcsikorduló kavicsok adtak bármennyi hangot is. Mintha teljesen egyedül lett volna.

   Végtelenségnek tűnt számára a vánszorogva megtett út. Nem is értette, mégis miért nem adta még fel. Egyáltalán miért kellett felkelnie a földről? Az lett volna számára a legegyszerűbb, ha csak fekszik tovább a hátán és bevárja, amíg teljesen átjárja a csontig hatoló hideg. Így sem választotta már el túl sok attól, hogy az utolsó csepp melegség is elhagyja a testét.