Lélektöredékek (novelláskötet)

A halál csókja

   Az esőcseppek hangosan koppantak a borszínű, vastag szöveten. Nyomukon sötét pettyek maradtak, amik eleinte hamar elhalványultak, ahogy az anyag szomjasan beitta a nedvességet. Ám nem telt sok időbe, mire a száraz foltok eltűntek és a teljes felület mélybíbor árnyalatúra színeződött.

   Az emberek lehajtott fejjel siettek menedéket keresni a hirtelen eleredt eső elől. Ki esernyő alá bújva, harcolva a széllel, ki anélkül. Úgy zsongtak körülötte, mint felbolydult mérges hangyák a feltúrt boly körül.

   Ő mégsem foglalkozott, sem velük, sem pedig a felhőszakadással. A legkevésbé sem érdekelte, hogy bőrig ázik. Nem zavartatta magát a hideg miatt sem, pedig a víztől nehézzé váló pulcsi fokozatosan kezdte elszívni a melegséget a testéből.

   Már, ami még maradt benne...

   Összepréselte az ajkait és csak még inkább előre húzta a csöpögő, a nedvességtől szinte már feketének ható csuklyát. A hideg cseppekből jutott a bőrére is. Az alágördülő esővíz éles kontrasztot alkotott könnyei melegével, amik megállíthatatlanul futottak le az arcán, hogy aztán állának hegyén megállapodjanak egy pillanatra. Ott a két folyadék egyesült, majd alácsöppent a járda sötét felszínére. A kis cseppek semmilyen nyomot nem hagytak az egyre gyűlő víztócsákba csapódó eső mellett, mintha sosem léteztek volna.

   A tömeg folyamatosan tolongott körülötte, de ő csak tört előre benne. Igyekezve, hogy ne érjen hozzá senkihez. Jegesre hűlt ujjaival olyan erősen szorította a kapucni tocsogó szegélyét, hogy bütykein a bőr érzéketlenné vált, körmei pedig a vastag szövetbe vájtak. Mélyen lehajtott fejjel, futólépésben sietett egyre távolabb attól, ami elől menekült.

   Látását elhomályosították a könnyei. Szinte nem is látta, hova lép, csak rakosgatta egymás elé a lábait. Közben pedig imádkozott, hogy senkihez se kerüljön túl közel, még véletlenül se. Egyébként sem tudta volna elképzelni, hogy bárki is hozzáérjen, most pedig főleg nem, a történtek után...

   Szívét olyan mérhetetlen fájdalom szorította el, amilyet még sosem érzett korábban élete folyamán. Mintha a mellkasában nem is maradt volna semmi hely, ahol verdeshetett volna. Pedig milyen hevesen igyekezett pumpálni az egyre inkább megfagyó vért az ereiben, hogy azt a csepp melegséget, ami még nyomokban fellelhető volt benne, eljutassa jeges végtagjaiba.

   Torkában gombócot érzett, amit nem tudott lenyelni, hiába próbálta. Azt hitte, minél messzebb rohan, annál inkább megkönnyebbül majd. Csalódottan, egyben frusztrált keserűséggel vette tudomásul, hogy ennél távolabb nem is járhatott volna a valóságtól: minél nagyobb távolság választotta el tőle, annál nagyobbá vált fájdalma is.

   Képtelen volt egyenletesen lélegezni. Tüdejét megbénította a lelkét szaggató kín, valamint a hideg szél, ami minduntalan az arcába csapta ázott, összetapadt haját. A hosszú, fekete tincsek ostorként csattantak hideg bőrén. Még a saját teste is, mintha felesküdött volna ellene és büntetni akarta volna őt.

   Csak azt nem értette, miért. Miért, amikor egyedül csak neki lett volna joga büntetni azt. A testet, ami annyi bosszúságot és fájdalmat okozott a gazdájának. De nem csak neki; és ez bántotta a legjobban...

   Egy pillanatra behunyta a szemeit. Egészen sötét volt, hiszen a vihar éppen azt a csodálatos naplementét tette rönkre, amiben nem is olyan régen még gyönyörködtek. Így nem is számított volna különösebben, hogy nézi-e, hova is lép, vagy sem. Könnyein át meg még annyira sem láthatott volna többet homályos, a szürkületben tompán csillogó foltoknál.

   Hirtelen valami keménynek ütközött. Mire feleszmélt, már egyensúlyát vesztve elterült a földön. Arccal előre esett. Csak az utolsó pillanatban sikerült maga elé kapnia a karjait – ezt is csupán ösztöneinek köszönhetően –, amik így keményen az aszfaltnak csapódtak. Fogai fájdalmasan összekoccantak; vállai nagyot roppanva feszültek hátra.