Lélektöredékek (novelláskötet)

Utolsó pillanat

   – Ne! – kiáltotta valaki visszafojtott hangon, hangosan csattanó léptek közepette, majd a másodperc tört része alatt rámarkolt a csuklómra, elrántva a kezem.

   A kés a hirtelen lendületnek köszönhetően kirepült a markomból és hangosan, fémesen csattant a betonon. Kicsit még odébb is csúszott, ezzel elveszve a sötétben, közben karistoló-kellemetlen hangot hallatva. Bántotta a fülem.

   De sokkal jobban bántott, hogy megállított. Sokkal jobban szaggatott belülről annak a fájdalma, hogy itt volt és a csuklómat szorította, mint amekkora fájdalmat a penge okozhatott volna.

   Remegő ajkakkal, dühösen összehúzott szemekkel néztem fel rá. Egyenesen bele tiszta, aggodalomtól és fájdalomtól fénylő szemeibe. Idegesített. Idegesített, hogy így nézett rám.

   – Miért? Mi a rosszabb: ha gyorsan elintézem most, vagy ha szép lassan megölöm magam azzal, ahogyan érzem magam? – szűrtem összeszorított fogaim között. Képtelen voltam rendesen kinyitni a szám. Éreztem, ha megteszem, nem biztos, hogy képes leszek továbbra is kordában tartani a hányingerem.

   Borzalmasan éreztem magam. A gyomrom görcsösen szorított; egy falat sem fért volna el benne, de talán még egy korty víz sem. Nem is maradt volna bennem egyik sem. A sav marta a nyelőcsövemet, a nyelvem hátulján is éreztem a keserű ízt.

   Minden porcikám vibrált az elfojtott érzelmektől és indulatoktól. A szívem szabályosan sajgott. Időnként még be is szúrt. Mintha bármelyik pillanatban felmondhatta volna a szolgálatot.

   Mennyivel könnyebb lenne akkor... – futott át az agyamon. Legalább nem kellene felesleges fájdalmat okoznom magamnak ahhoz, hogy végre megszabaduljak ettől a pokoltól. Ráadásul abban sem ő, sem senki más sem akadályozhatott volna meg. Csak elsötétedne a világ, én összeesnék, és végre minden nyugodt lenne. Fájdalom és szenvedés nélkül.

   Eljátszottam a gondolattal.

   Ám ekkor meg emiatt nyilallt belém a szorongás. Hiszen ki tudja, mit hagynék itt. Ki tudja, hogy jönne-e jobb később. Ki tudja. Akármi megtörténhet. Lehet, hogy jobbá válna az életem.

   De az is lehet, hogy csak még rosszabb lenne, mint amit eddig tapasztaltam. Márpedig a tapasztalataim alapján minden csak megy le a lejtőn, de semmi sem javul. Valahányszor azt hittem, ennél már nem lehet lejjebb, mindig megcáfolta ezt valami. Mindig csak még magányosabb lettem. Mindig csak még inkább figyelmen kívül hagytak. Mindig csak még kevesebbet értem.

   Már éppen véget vetettem volna mindennek, hogy nyugalmat találhassak.

   Erre jött ez az ember. – Még csak azt sem tudom, ki ő. Sosem találkoztunk korábban. Mégis hogy jön ő ahhoz, hogy megállítson engem?! Hogy beleszóljon az életembe?!

   Dühösen meredtem rá. Nem is pislogtam, akármennyire is szúrt már a szemem.

   De ő sem szakította meg a szemkontaktust, egy pillanatra sem. Csak nézett rám továbbra is komoran, fájdalommal terhes tekintettel.

   – Nagyon is jól tudom, mit érzel – mondta lassan, halk hangon. Úgy beszélt velem, olyan gyengéd és óvatos hangsúllyal, mint egy riadt állattal szokás, amivel csak még tovább feszítette az idegeimet.

   – Dehogy tudod! – vágtam vissza és megpróbáltam kirántani a csuklóm a szorításából.

   Nem jártam sikerrel. Mégiscsak egy erős, nálam legalább egy fejjel magasabb, ránézésre korombeli férfivel hozott össze a sors. Micsoda pech...! Esélyem sem lehetett megszabadulni tőle, hacsak ő nem akar elengedni. Márpedig erre nem mutatott hajlandóságot.