Lélektöredékek (novelláskötet)

Az emberi élet rabja

   A férfi magányosan ült a díszesen faragott karfájú fotelben. Magas alakja sötétségbe burkolózott. Fekete öltönyével jóformán beleolvadt komor környezetébe. Egyedül csak sápadt bőre és ingjének a nyakánál és a csuklóinál elővillanó anyaga tűnt ki valamennyire fehérségével.

   Markáns állú, beesett, ráncokkal szabdalt arcán komor kifejezés ült. Első ránézésre akár még unottnak is tűnhetett volna. Csak kissé feszült, mégis megadóan előre esett vállú testtartása árulkodott arról, hogy a lelkében milyen folyamatok zajlanak éppen.

   Szürke tekintetét a szoba ajtaján nyugtatta. Pontosabban az azon túlról beszűrődő, narancsos fényen. Odakintről vidám beszélgetés és nevetgélés hallatszott, valamint az éppen szóló, lassú zene halk dallamai. Mintha a hangokkal együtt valahogyan még egy kevés vidámság is betévedt volna, ám az képtelen volt elérni a férfit.

   Ő csak komoran ült tovább, teljesen mozdulatlanul. Látszólag még csak nem is lélegzett. Az ölében nyugvó kézfejein halványan kidagadtak az erek, de talán még azok sem lüktettek. Csak furcsa, sötét vonalakként díszelegtek megráncosodott bőrén. Akárcsak a szemei alatt végighúzódó karikák. Rövid, javarészt már ősz hajának szálai meg sem rezzentek az álló levegőben.

   Annak halványan dohos, öreg szaga volt, amit még az ajtó túloldaláról betévedő, édeskés parfümillat sem tudott elnyomni. A falak, a bútorok, még a férfi ruhája is, mintha mind ezt a bűznek nem nevezhető, mégis kellemetlen aromát árasztották volna.

   Hosszú percek teltek el; ezalatt ő meg sem moccant. Mereven nézte a keskeny rést, ami összekötötte őt a külvilággal. Az a narancsos fénycsík jelentett minden átjárót, minden kapcsolatot, ami még másokhoz köthette...

   ...volna, ha bárki is veszi a fáradtságot, hogy kitárja az ajtót és megkérdezze, szeretne-e csatlakozni hozzájuk. Azonban ez nem történt meg. Sem most, sem percekkel, órákkal később. Senki sem jött, hogy kiszakítsa merev ücsörgéséből. Senki sem zavarta meg.

   Egy idő után tompulni kezdtek a hangok, fakulni a fények. Már nem szűrődött be hozzá a vidám nevetgélés, esetleg csak fel-felhangzó beszélgetésfoszlányok. Ám azok is hamar elhaltak. A fények kioltódtak.

   Magára maradt a sötétben.

   Egyetlen társa az ezüstöt holdfény lett, ami halványan ugyan, de kitartóan átsejlett a felhők között. A régies ablaktáblának egyik sávja fakón, elmosódott élekkel hosszában a férfi sápadt arcára rajzolódott, szinte tökéletesen kettéosztva azt.

   Ő ekkor hunyta be a szemeit. Mellkasából hosszú, mély, mégis néma sóhaj szakadt fel. Alkalmi öltözetének merev vállai talán még hangosabban is súrlódtak a mozdulat hatására fehér ingjének visszahajtott gallérjához, mint a levegő áramlott ki a tüdejéből.

   Hirtelen finom érintést érzett meg a karján, mire ösztönösen felemelte a tekintetét. Meglepetésére a szobát beragyogta a Hold ezüst fénye. Az ablakon át beáradó sugarakban pedig tisztán kirajzolódott előtte egy fiatal nő kedves arca.

   Ő is sápadt volt, legalább annyira, mint a férfi maga. Hosszú haja szinte anyagtalanul keretezte karcsú, földig omló ruhába bújt alakját. Az enyhén göndör, világos szálakon csillagfüzérekként csillant meg a holdfény. Akárcsak a szemeiben, amiben sok, apró, fényes négyzet rajzolódott ki az ablaküveg rácsozott kialakítása miatt.

   Viszont a férfi észrevett bennük valami mást is. Mégpedig a saját arcát. Olyan fehér volt a bőre, hogy az ezüstös fény élesen verődött vissza róla, így visszatükrözte szögletes, bánatos vonásait a fiatal hölgy tekintete is.