Lélektöredékek (novelláskötet)

Szív-telen

   – Az ember szeret félni – mondta halkan, azzal eloltotta lámpásom gyenge lángját.

   A szobára így sötétség telepedett. Nem lehetett látni semmit, néhány sötét árnyon kívül. Azok mintha lassú táncot lejtettek volna a néma helyiségben.

   Csak a láncok csörögtek kissé az éjszakai erdő kintről beszűrődő zajaiban, mikor megmozdult. Egyedül ebből lehetett tudni, merre is járt éppen a sötétben.

   – Hát, én bizony nem... – leheltem szinte hangtalanul. A rettegés elszorította a torkom.

   – Biztos vagy benne? – érkezett a huncutnak is beillő hangzású felelet. – Akkor miért jöttél el?

   Nagyot nyeltem, abban a reményben, hogy sikerül legyűrnöm a gombócot a torkomban. Nem jártam szerencsével.

   – Se-segíteni akarok...

   Egy pillanatra megállt. Néma csend lett. A láncok finom zörgése is elhalt. Majd élesen felkacagott, mint aki nem hisz a fülének.

   – Segíteni? Egy halandó férfi? Nekem? – vihogott tovább. – Hogyan tudnál te segíteni, NEKEM?!

   A hangja a végére már szinte hisztérikusnak hatott. Mozgása felgyorsult, a korábbiaknál lényegesen sebesebben keringett körülöttem.

   Amikor a hátam mögé ért, egyszer csak megtorpant. Ismét csend lett. Vérfagyasztó, halott csend. Kintről behallatszott a száradó ágak nyikorgása, ami csak még tovább mélyítette a torkomat elszorító rettegést. Megremegtem a székben. Kezeim a karfán maguktól ökölbe szorultak, amitől feszíteni kezdte a csuklóimat a vastag lánc. Az erősen tartott, emlékeztetve rá, hogy esélyem sincs menekülni.

   – Árulj el nekem valamit! – hajolt hirtelen közvetlenül a fejem mellé, úgy suttogott a fülembe. – Miért foglalkozol velem? Mi okod lenne rá?

   Nem feleltem egyből. Nem tudtam. Közelsége és a dermesztő hideg, ami belőle áradt, megfagyasztotta a vért az ereimben. Már csak az utolsó csepp bátorságom tartotta bennem a lelket. Tudtam, hogy ha így folytatja, akkor rövidesen az is elhagy, utána pedig már végleg megtörök. Úgy hiába a szándékom és minden eddigi erőfeszítésem. Most kellett hát még cselekednem, amíg azt az utolsó cseppet a birtokomban tudhattam.

   – Mert... én szerettelek... – súgtam alig hallhatóan.

   Nem reagált. Egyáltalán meg sem mozdult. Éreztem, hogy feje ott függött az enyém mellett, talán alig egy arasznyira. Nem lélegzett, mint kísértettől elvárható is volt. Valami mégis történt. Valami megváltozott. Már nem árasztott olyan hideget anyagtalan teste. Talán...?

   – FOGD BE! – visított fel dobhártyaszaggató élességgel, amivel egy időben az arcomba vágódott.

   Szemei vörösen felizzottak. Akár két parázsló korong, úgy lebegtek nekem szemmagasságban, túlságosan is közel hozzám. Mióta eloltotta a lángot, most először láthattam bármit is. Nem, mintha ez megnyugvással töltött volna el. Igencsak sikerülhetett felmérgelnem...

   – Még, hogy szerettél! Akkor hol voltál, amikor elfogtak? Hol voltál, amikor kitépték a szívem a mellkasomból? Hol voltál akkor?! Pedig én vártalak! Én számítottam rád!

   A hang, amivel az arcomba süvöltött, már szemernyit sem hasonlított valódi hangjára. Mintha nem is egy lány beszélt volna, hanem egy egész csapatnyi ember, ki–ki a maga démoni módján sipítva és hörögve.

   Szinte lélegezni sem tudtam. A belőle áradó fagy és a mellkasomban érzett párja, a jeges rémület teljesen megbénított. Ennek ellenére megragadtam azt az utolsó csepp bátorságomat és behunytam a szemem.

   Nem válaszoltam. Nem róttam fel neki, hogy a saját hazugsága miatt nem értem oda időben. Nem mondtam el, milyen fájdalmas volt látnom vérben úszó testét, amit csak úgy ott hagytak azon az oltáron.

   Felesleges lett volna, hiszen úgysem érhettem el vele semmit. Kitépték a szívét; a saját szememmel láttam annak üresen tátongó helyét a mellkasában. Így már nem érezhetett, nem hathattam rá. Ő igazából már nem is állt másból, mint életre kelt dühből és bűntudatból. Ő már egyáltalán nem az a lány volt, akit egykor szerettem.

   Dühös volt a gyilkosaira. Mégis engem keresett meg és csábított ide, hogy kísértsen, nem őket. Tudtam jól, miért tett így, jól ismertem éltében:

   Egyetlen egyszer hazudott nekem, mégpedig éppen az azt megelőző éjjel, hogy meggyilkolták, emiatt pedig mardosta a bűntudat. Igazából csak engem akart védeni. Tudnia kellett, hogy ha elmondja, mi fenyegeti, oda akarok majd menni megmenteni. Talán azt hitte, nem bírnék el velük. Talán tudta, hogy én is odavesznék, ha megpróbálnám. Így viszont nem lehettem ott; esélyt sem adott nekem, hogy megpróbáljam. Pedig lehet, sikerrel jártam volna...

   De nem, inkább nem mondtam semmit. Ő már nem a szerelmem volt. Azt a lányt már hetekkel ezelőtt elveszítettem. Egy itt ragadt lélekdarabbal pedig nem lett volna értelme vitába szállnom.

   Felsóhajtottam. Éreztem őt. Tudtam, hogy ott van, éppen előttem. Visszaidéztem az együtt töltött időket, gondtalan, sugárzó mosolyát, csókjának ízét... Éreztem, amint az arcomon végigszaladt egy könnycsepp. Majd előre hajoltam.

   Az ajkai a jégnél is hidegebb voltak, és furcsán anyagtalanok. Csak egy pillanatra éreztem őket. Majd éles sivítás töltötte be a szobát, mire felpattantak a szemeim.

   – Te! Te...! – hörögte elhaló hangon.

   Vörös szemei egy röpke másodpercre fellángoltak és megvilágították ezüstös, füstszerű testét, ami előttem függött a levegőben. De utána kihunyt a fényük. Helyettük a magammal hozott olajlámpás üvegfala mögött kapott újra életre a kis láng, meleg, barátságos fénybe vonva a helyiséget.

   A szellem üveges tekintettel nézett engem. Szája lefelé görbült, mint aki sírni készül, bár könnyeket holtan nem tudott hullatni. Tekintetét az enyémbe fúrta.

   – Sajnálom... – súgta halkan, hosszas hallgatás után.

   Ezúttal már a saját, meggyötört hangján szólalt meg. Áttetsző ujjaival finoman végigsimított a csuklóimat lekötöző láncokon, amiknek a másik vége az ő mellkasát kötötték gúzsba. Keze egy pillanatra az enyémhez ért. Az érintése már nem volt fagyos, sokkal inkább langyosnak tűnt. Finom arcán mélységes fájdalom és megbánás látszott.

   – Sajnálom, hogy hazudtam neked... Sajnálom, hogy meghaltam... – hajtotta le a fejét. – Köszönöm, hogy még ezek ellenére sem hagytál magamra.

   A láncok hirtelen csilingelő hangon elpattantak, majd szétoszlottak a levegőben. Akár, ha sosem lettek volna ott. Mindketten felszabadultunk.

   – Sosem hagytalak volna – mosolyogtam rá és füstszerű arcára simítottam a tenyerem, ám azt alig éreztem. – Most már ideje menned.

   – Igen. Ideje... – lehelte.

   Még szomorúan rám pillantott, majd behunyta a szemeit. Ezüstös ujjait az enyémekre helyezte, a fejét enyhén oldalra fordította, hogy minél inkább a tenyerembe simítsa langyos arcát.

   A következő pillanatban pedig eltűnt. Akár a hideg ablaküvegre lehelt pára, nyomtalanul felszívódott. A mellkasomat összeszorította elvesztésének fájdalma, de a megkönnyebbülés is átjárt. Végre békében nyugodhatott a lelke, még kegyetlen és értelmetlen halála után is. Neki nem kellett többé az élők között bolyongania. Megszabadult.

   Szabadjára engedtem kikívánkozó könnyeimet. Leengedtem a kezem és tenyereimbe temettem az arcom. Végre meggyászolhattam holt szerelmem.

Írtam: 2023. dec. 28.