Lélektöredékek (novelláskötet)

Három szó, nem több

   Kegyetlen az élet. Ezt a három szót hajtogatom a fejemben, már mióta csak az eszemet tudom. Ki azonban egyszer sem mondtam hangosan. Nem vagyok olyan bolond. Nem akarok azok közé tartozni, akik felelőtlenül elherdálják három lehetőségüket. Pedig nincs több, csupán három.

   Az utcák némák. Semmi mást sem lehet hallani, csak a járművek által keltett zajokat. Senki sem kiált oda a másiknak, senki sem beszélget. Pedig sokan vagyunk idekint.

   Nyüzsög az élet. Méghozzá teljesen megszokott módon. Az emberek sietősen tartanak úti céljaik felé, tegyék ezt a két lábukon, vagy autóban ülve. A forgalom egyenletesen zúg. A járdán tartózkodó járókelők többsége fel sem néz, csak lehorgasztott fejjel rohan, hogy minél hamarabb oda érjen, ahová tart. Azonban akadnak olyanok is, akik széles vigyorral, vagy éppenséggel fintorra az arcukon karjaikkal hevesen gesztikulálnak valakinek, közben ujjaikat különféle formákba hajlítják.

   Nem nézek fel. Csak időnként pillantok körbe, amikor elérek egy zebrát, hogy megnézzem, szabadon átmehetek-e. Ha nem, türelmesen kivárom, míg eldöcög előttem a zörgő autó. Ha igen, köszönetképpen intek a sofőrnek, azzal átszelem az úttestet és folytatom az utam.

   Haza akarok érni. Rühellem az utcákat róni. Folyton attól rettegek, hirtelen történik valami, nekem pedig ki kell nyitnom a szám. Az ajkaimat erre a gondolatra csak még erősebben préselem egymáshoz. Szinte már érzem, ahogy bizonyára elfehérednek. Nem féltem őket. Mostanra már meg kellett szokniuk ezt.

   – SEGÍTSÉÉÉG! – üvölti valaki hirtelen.

   Hangja hihetetlenül erőteljes. Olyannyira éles, hogy egyből felkapom rá a fejem. Egy megfoghatatlan erő hullámként ér el, amitől hevesen zakatolni kezd a szívem. Előre meredek a tőlem talán fél utcával is odébb lévő gyerekre, akinek valami vöröslik az arcán. Hevesen bömböl. Látom, amint a szülei egyetlen hang nélkül odarohannak hozzá.

   Hirtelen megáll minden. Egy pillanatra mintha maga az idő is ledermedne. A kisfiúhoz tartozó két felnőttön, és az autókon kívül mindenki, aki hallotta a kiáltást, döbbent arckifejezéssel bámulja a jelenetet. Egyetlen pisszenés sem hallatszik a környéken.

   Szívem riadtan verdes. A torkomban lüktető gombócként érzékelem a saját pulzusom. Érzem, amint a homlokomon gyöngyözni kezdenek a hideg izzadtságcseppek. Megvárom, hogy a járókelők közül néhányan megmozduljanak. Ekkor én is elindulok, szinte már rohanva.

   Inkább kerülőúton megyek. Hiába lenne sokkal gyorsabb arrafele, amerről a gyereksírás jön, nem akarok elhaladni mellettük. Bele sem merek gondolni, milyen érzések kavaroghatnak most a szülőkben...

   Sajnálom szegény fiút. Még csak hét éves lehet, és máris elpazarolta az egyik lehetőségét. Talán nem is olyan komoly a helyzet. Talán bőven elég lett volna felsírnia, a szülők bizonyára abból is tudták volna, mi történt. De nem, ő úgy ítélte meg, vészhelyzet van. Nem akarok a helyében lenni, mikor rájön, mit is tett.

   Talán nem most. Talán majd csak évek múltán döbben rá a most történtek jelentőségére. Akkor viszont nagyon is bánni fogja, hogy segítségért kiáltott. Lehet, hogy akkor valóban az élete múlna rajta, de már nem lesz lehetősége megszólalni...

   Megrázom a fejem. Nekem nincs dolgom ezzel. Mindenkinek a saját felelőssége, hogy mihez kezd a három lehetőségével. Nem az én hibám, hogy nem tanították meg neki a szülei, milyen értéket képviselnek a kimondott szavak.

   Fellélegzek, mikor hazaérek. Gyorsan kinyitom az ajtót, majd a házba belépve kulcsra is zárom magam mögött. Végre biztonságban vagyok...

   Gyorsan kifújom magam. Hát ez is sikerült, a mai napot is túléltem. Megkönnyebbülve ledobom a táskám a földre és lerúgom a cipőimet is. Nem foglalkozom azzal, hogy felállítsam a pár az oldalára dőlt felét. Sebes léptekkel haladok végig a folyosón, hogy a konyhába menjek készíteni magamnak valami ebéd félét.