『A néma fiú és a népszerű srác 』✔

#1

Néma vagyok.

Már vagy 5 éve szó nélkül élek, teljes csendben.
Volt egy baleset, melyben megsérültek a hangszálaim, még '13 nyarán.
Most 16 éves vagyok. Rendes iskolába járok, nem küldtek különleges ellátásu intézménybe, nem igényeltem.
Édesapámmal élek, egyedül, testvéreim nincsenek, édesanyám meghalt. A rokonaim más kontinensen élnek, nem találkozunk sűrűn.
Barátnőm nincs, nem is lehet. Nem vonzódom a lányokhoz. Édesapám elfogadja.
Sosem volt senkim, nem is nagyon igyekeztem. Hang nélkül nem igazán tudok szót érteni az emberekkel, ők pedig hamar feladják a kommunikálással való próbálkozást. Megszoktam.
Barátaim nincsenek, inkább csak ismerősök. Jól megvagyok én a gondolataimmal is.

- Jó reggelt Dominik.- szólít meg édesapám az étkezőben ülve. Hangja zord, kemény, mégsem félelmetes.
Fekete kávés bögréje kezében, mint minden reggel. Előtte a mai újság, orra hegyén olvasószemüvege. Megszokott reggeli kép.
Intettem neki, és töltöttem egy pohár hideg vizet. Ez a reggelim, ha úgy vesszük.
- A szendvicseid a konyhapulton vannak.
Bólintottam, majd kiürült poharamat az asztalon hagyva mentem vissza szobámba, hogy véglegesen elkészüljek és elinduljak az iskolába.

Az intézménynek saját egyenruhája van, így reggelente nem vesz sok időt igénybe a választás. Világoskék póló, sötétkék zakó, a nadrág meg mindegy, csak fekete legyen. Nem komoly, inkább laza, de megkövetelik.
Koromfekete hajamat egy copfban fogtam össze, mint minden nap, a tarkómnál. Elől egy tincs kilóg, még nem ér hátra. Órán sokat szoktam szórakozni vele, mikor már nem tud lekötni a tananyag.

Fekete hátizsákomat felkapva mentem le és elpakoltam a kikészített tízórait, egy palack víz társaságában. Eltettem a mai zsebpénzemet, majd intve utoljára édesapámnak elhagytam a házat.

Május eleje van, a szél még enyhén fújdogál, de bírható. Kellemes idő van.
Fülhallgatómat előkotorva táskám zsebéből telefonomba dugom, majd a két kis gumis végét a fülembe helyezem és indul is a The GazettE.

Minden reggel metróval megyek iskolába. 7 megálló tőlünk, úgyhogy 7:10-kor szoktam indulni reggelente. Szeretem a metrót. Meg minden tömegközlekedést. Főleg ha egyedül utazom, bár ritka, nagyon ritka hogy édesapámmal bárhova is elmenjünk együtt.

Lementem az aluljáróba, és a kis automatából vettem magamnak egy tejeskávét. Álltalában reggelente ezzel indítok, ha van apró nálam.
3 perc van a következő metróig. Addig megiszom.

A nem éppen tiszta, vagy higénikus kis székre teszem táskámat és leporolva a mellette lévőt ülök le, nyugodtan kortyolgatva a kávémat.
Szememet végigvezetem a kihalt megállón, míg meg nem pillantok egy fiút.
Egyedül áll az egyik tartóoszlop mellett, velem szemben van, engem figyel.
Tekintetünk egymásba fúródik. Ismerem őt. Vagyis tudom ki ő.
Kai Dobroveck.
Az évfolyamom egyik legnépszerűbb fiúja. Sosem beszéltünk, vagyis ő nem beszélt velem. Egyáltalán nem ismerem.

Gondolkodásomból az előttem álló alakja zökkentett ki.
- Szia. Te a 10C-be jársz, igaz?
Bólintottam.
- Kai vagyok.
Én meg Dominik.-gondoltam magamba.
Számra mutattam, és megráztam fejem, jelezve, hogy beszédképtelen vagyok.
- Néma vagy?
Bólintás.
- Értem. Akkor... -nyújtotta felém telefonját.- Írd le, mi a neved.-nyitotta meg a jegyzet tömböt.
Dominik- pötyögtem telefonjába.
- Dominik. Szép név.
Bólintottam.
- Bánnád, ha együtt mennénk suliba?-mutatott hátra abba az irányba, ahonnan a metrót vártuk.
Hezitálva, de megráztam a fejem.
- Remek. Még egy perc van a metróig. Addig leülhetek melléd?
Nem az én helyem, miért ne ülhetnél?
Bólintottam.
Csendben volt.
Furcsáltam, hogy idejött. Nem sokan ismernek, és nem sokan akarnak beszélni velem, suliba menni pláne nem.
Elővettem telefonom.
Hogy-hogy egyedül vagy? Nem sokat látlak tömeg nélkül... -pötyögtem be és felé mutattam.
- Oh. Hát... Ma reggel inkább egyedül jöttem. Rég metróztam már, mindig kocsival jártam, de most kellett egy kis tér, tudod.-magyarázott, én pedig bólogattam.
- Mióta vagy néma?-kérdezte óvatosan, nehogy rossz pontot kapjon el.
Felmutattam tenyeremet, jelezve az 5 évet.
- Értem. Nehéz volt megszokni?
Bólintottam.
- Elég hülye kérdés volt... Hány éves is vagy most? 16-17?
Felmutattam 6 ujjam.
- 16. Értem. Én 17.
Elmosolyodtam.
Tetszik ahogy próbálkozik, és boldogsággal tölt el.
Megjött a metró.
Felpattantunk, elkaptam táskám és megindultunk a jármű felé.
Egymás mellé ültünk.
És egész úton beszélt.