【Az új fiú és az élő srác】

#1

A plafont bámulva fekszem, mint kiderült, öt éve nem látott ágyamban kezeimet mellkasomon összekulcsolva. Három napja engedtek haza a kórházból. Anyámék azóta szinte percenkét jönnek be, vagy rángatnak le, hogy legyek velük, amit meg is értek egy szinten, hisz 5 évig csak szótlanul és gépeken tartva láttak, de lassan az idegeimre mennek. Nem értik meg, mekkora csapás ez nekem. Kai nem az életem része többé. Valószínűleg nem is létezik a valóságban. Illetve a többiek valóságában. Az én valóságom az ő maga. Fogalmam sincs mit kezdjek a helyzettel, életemben nem ért még ekkora mentális fájdalom, mint a tudat, hogy ő nincs velem. Sőt... Ő nincs is.

Akárhányszor gondolok erre könnyeim mindig utat találnak maguknak és lefolynak arcom két oldalán. Éjjelente nem tudok elaludni a gondolatoktól, aztán mikor valahogy a kimerültség győzedelmet arat felettem és sikerül pár órára kiütnie, akkor is riadtan ébredek a rémálmok hadából. Hát igen. Nehéz az élet, ha nincs meg a másik feled... Most képzeljük el. Fél lábbal, fél kézzel, fél szervekkel élni. Nem a kellemes kategória. És én úgy gondolom, hogy nem csak testileg kell teljesnek lenned, hanem szellemileg, mentálisan is. Ha valamelyik nincs meg, megtörik az egyensúly és oda az egész.

Na nekem kezem lábam megvan. Sőt a hangom is, viszont belül... Sok minden nem oké.

A jelenlegi lelkiállapotomon kívül van még egy elég nagy probléma. Az iskola. 5 évnyi lemaradásom van a valóságban. Épp ezért holnap jön valami pszichológus, vagy nem is tudom pontosan, hogy mi a munkaköre az illetékesnek, de felméri a tudásomat, hogy hányadik osztályba is kell kerülnöm. Érdekes lesz 16, lassan 17 évesen a harmadik osztályosok között. Vajon ki lesz az első a tornasorban?

Nagyon sok minden történt amíg „nem voltam". Anyáék átköltöztek egy másik lakásban, és lett egy cégünk. Milyen jó arra ébredni, hogy gazdag a családod, nemde? Nem mintha azelőtt nélkülöznünk kellett volna, de most már lényegesen jobb a széna.

Egy fájdalmas sóhaj hagyja el ajkaimat, majd felülök és elindulok le a konyhába. Nagyon sokat eszek mióta felébredtem. Hiába, ha úgy vesszük 5 éve nem kajáltam. Milyen furcsa ezt így kimondani. Elhinni is még nehezen tudom, sőt titkon még reménykedem, hogy ez csak egy kurva szar prank akar lenni, bár egy 5 éves prank azért kegyetlen lenne. Ha most kiderülne, hogy anyám mindvégig élt, csak a poén kedvéért bujkált... Jó, ez abszurd. Inkább keresek valami kaját.

- Dominik drágám! Minden rendben van?- rohan le azonnal édesanyám.

- Igen anya, tudok egyedül levegőt venni, köszönöm.- forgatom meg szemeimet.

- Ne légy paraszt velem! Megérthetnéd, hogy mit érzek...-lábadnak könnybe szemei.

- Ahj anya... Kérlek. Tudod, hogy nem úgy gondoltam...- lépek oda hozzá és karjaimba zárom. Apára pillantok válla felett egy segítségkérő pillantással, mire csak amolyan „te csináltad, old meg" mosollyal néz rám. Mi férfiak tartsunk össze...

- Túl tapadós vagyok, igaz?- suttogja anya pár pillanattal később és eltávolodva szemeimbe néz könnyfátyolos szemivel.

- Erre van jó válasz...?- kérdem egy kínos mosollyal arcomon.

- Ez a Kai gyerek nagyon rossz hatással volt rád. Nagyon pimasz lettél...- teszi csípőre kezeid, de ahogy meghallom azt a nevet arcom azonnal felvesz egy komor és megtört ábrázatot.

Volt körülbelül 4 nyugodt percem...

Ahogy anyának eljutott a tudatáig, mi is hagyta el a száját kezeit az említett része elé kapta, és sajnálkozva nézett rám. – Nem akartam...- suttogta, mire csak hátat fordítva leptem a hűtőhöz és kivettem a tegnap esti rendelt kajás dobozt. Ha jól emlékszem van még benne 2 szelet hús megy egy kis rizs.

- Ha én pimasz vagyok, te szívtelen. Te is belegondolhatnál abba, hogy én mit érzek...- kezdtem el, de még időben leállítottam magam, mielőtt olyasmit mondok, amit később biztosan megbánnék és visszabújtam barlangomba a szerzett zsákmányommal együtt.

Az a szomorú helyzet, hogy már nem tudok úgy viszonyulni anyámhoz, mint eddig. 5 évig abban a hitben éltem, hogy ő nincs többé, és már teljesen beletörődtem, abba, hogy elment. Talán, sőt, biztos, hogy velem van a baj, hogy nem ugrom ki a bőrömből, hogy az egész csak egy „álom" volt és itt van velem a nő aki felnevelt, de még nem megy. Akárcsak a Kaios ügy. Őt sem tudom elengedni egy hét alatt, a helyzettől függetlenül, és anyát sem tudtam még „visszafogadni" egy hét alatt. Azt hiszem egy szörnyeteg vagyok...

És még anyámról is Kaira keverednek a gondolataim. Kezdem érteni az embereket, akik anime- vagy rajzfilszereplőkbe szeretnek bele. Tudják, hogy nem léteznek, mégis odáig vannak értük. És fáj, hogy egy anime karakter élőbbnek számít, mint az én szerelmem.

- Inkább hallgatok zenét...-teszem le a kaját a kis éjjeli szekrényemre ágyam mellett és kezembe kapom telefonomat és elindítom az első lejátszási listát, ami szembe jön YouTubeon.

Boldogan tömöm magamba a hideg húsdarabokat, mikor is a listáról elindul egy Alice Cooper szám. Living...

Könnyeim a másodperc töredéke alatt patakzani kezdtek arcomon. A kedvenc száma volt. Olyan beleéléssel énekelte, amikor ezen az ágyon ültünk ketten. Aznap jöttünk össze.

Mondanom sem kell, hogy nem volt már étvágyam, annak ellenére, hogy 10 perce még egy fél bárányt is meg tudtam volna enni. Kikapcsoltam a zenét és végig feküdtem ágyamon könnyeimmel küszködve.

...

- Szia! A nevem Noel Abraham. Gyermekpszichológus vagyok és azért jöttem...

- Hogy felmérje, mennyit tudok. Tudom. Dominik Evan. Csak essünk túl rajta...- szakítottam félbe, majd sóhajtva beengedtem a lakásba és a nappaliban foglaltunk helyet egymás mellett a kanapén. Persze tisztes távolságban.

- Huh, valaki nagyon rosszul kelt ma fel. Tegezz nyugodtan. És akkor „essünk is túl rajta".-mosolygott rám és elővette kis dossziéját, amiben gondolom a szintfelmérő teszt volt.

Hogy sokat ne mondjak, körülbelül 60-70 kérdés után végre végeztünk.

- Ez hosszabb volt, mint gondoltam...- dőltem hátra a kanapén fáradtan. Elég megterhelő agytorna volt, hogy őszinte legyek.

- Jobban teljesítettél, mint gondoltam...- nézett a véglegesített eredményre meglepett arccal.- Félre ne érts, nem lenéztelek, csak még sosem találkoztam olyannal, aki 5 év kihagyás után ilyen szinte van. Olyan mintha nem is hagytál volna ki egy évet sem.

- Tudod én „álmomban" is jártam suliba. Bár nem tudom, hogy ez hogy lehetséges. De mi lett az eredmény? – hajolok közelebb hátha letudok olvasni valamit a lapról.

- 70/70 Dominik. A korosztályod legjobb tanulójának szintjén vagy. – szembesít a tényekkel és még én is meglepődök.

- Mi a szar? Akkor mehetek 10. osztályba?

- Akár 11-be is. Azt is simán megbírnád. –mosolyodik el én meg teljesen elképedek. Anyáék hazajönnek, elmondom, hogy egy zsenit szültek.

A következő lépés az iskolaválasztás. Tudatosan, vagy tudat alatt, nem tudom, de azt az iskolát választom ki, amibe a kóma alatt is jártam. Hülye és naiv vagyok, de meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem létezik vagy pont, hogy létezik. És végül is az informatika nem egy rossz szakma/irányzat, úgyhogy nem vesztek vele sokat, hiába, hogy második évben csatlakozom. Úgy döntöttem nem futok úgy előre és maradok a 10. osztálynál. Majd én leszek az évfolyam strébere. Kit érdekel? Úgysem lesznek barátaim, akkor már okkal utáljanak.