Russia:
-Ez jobb móka lesz, mint gondoltam - mondtam halkan magam elé mosolyogva. Majd kiléptem az iskola ajtaján át hátsó udvara. Egy olyan helyet kerestem ahol nem annyira látnak de én viszont mindenkit tökéletesen látok. Meg is van. Hátul egy pad, amire egy cseresznyefa vett árnyékot. Szép, csendes, elrejtett, ez kell nekem. Leültem a lócára mélyen beleszippantottam a friss levegőbe, majd végigmértem mindenkit, aki az udvaron tartózkodik. Vannak fáradtak, akik ezt titkolják és akiknek már erre sincs erejük. Vannak akiket megsértettek és a sértegetők, akibe belekötnek és aki beléjük köt. Vannak nyugodtak idegesek, boldogok még olyanok is vannak, akik sírnak, és akik őket vigasztalják. De egy közös van bennük egy, az összes érzelemnek egy közös tulajdonsága van. Mind a bánat a szomorúság az öröm egy közös tulajdonsággal rendelkeznek.
Egyik sincs a másik nélkül .
Bánat nincs öröm nélkül, nyugalom nincs idegesség nélkül, és fájdalom szerelem nélkül. Míg ezek a gondolatok törtek be a fejembe addig eltelt a szünet és el kellett indulnom az épület irányába. Miért foglalkozom ilyen gondolatokkal, tettem fel magamban a rém egyszerűnek tűnő, mégis nehéz kérdést. De inkább nem foglalkoztam ezekkel. Az érzések elhanyagolhatók, fölöslegesek. Ezután az órák csak ballagtak. Majd eljött az idő, mikor végre hazamehettünk. Az út nem volt bonyolult a számomra. A legrövidebb út ha az iskolától egyenesen haladunk, négy kereszteződésen keresztül kell menni és ott vagyunk. Amint haladtam a leírt út vonalon az egyik sarkon meg pillantottam egy virágboltot. Gyönyörű sárga virágcsokrok egy kis vödörben a többi mellett. Kivettem azt amelyik legjobban tetszett, leraktam a pontos összeget az asztalra, majd folytattam utam haza felé. Egy ideig még gyönyörködtem a virág csokromban, majd valaki meg fogta a vállam. A hirtelen, váratlan érintéstől összerezzentem, megfordultam és pofon vágtam az illetőt.
-Au! Ezt miért kellett?
-America. Ahhh, Jézusom ne ijesztgess - mondtam egészen magas hangon majd megfordultam és mentem tovább. De a kéz újra a vállamon lógott.
- Szóval mit keresel erre?- tette fel a kérdést miközben lelöktem a vállamról a kezét.
- Semmi közöd! - léptem el mellőle egy lépést a járda széle felé, hogy ne legyen annyira közel hozzám.
-Ugyan már Russia!
-Semmi szégyen nincs abban, hogy virágot veszel - erre a mondatra elé léptem és megfordultam.
-JÓ, TUDOD MIT, ELMONDOM, CSAK HAGY BÉKÉN! ELINDULTAM HAZA, VETTEM EGY CSOKORVIRÁGOT, AZTÁN EGY HÜLYE KEZDETT EL ZAKLATNI, AKIT NEM TUDOK LERÁZNI MAGAMRÓL! TESSÉK, BOLDOG VAGY? - soroltam neki szinte kiabálva. Láthatólag megszeppent, és nem erre számított. Majd megint faképnél hagytam, kiértem egy sövény mögül és megláttam a házunkat. Egy nagy krémszínűház rengeteg ablakkal, nagy kerttel és egy két méteres egyszerű deszka kerítéssel. Én jártam mindenki közül a legjobban nekem van egy kicsi egy méterszer egy méteres teraszom, amihez egy cseresznyefa ága nyúlik oda. A fa egy másik ága pedig a kerítés fölött nyúlik az utcára.
-Akkor ha jól értem erre felé laktok? - tért vissza újra idegesíteni.
-Hagyj már békén. Most már minden egyes nap idegesíteni fogsz?
-Ha egy kicsit is nyitottabb lennél szerény személyem irányában, akkor látnád, hogy csak egy beszélgetést akartam kezdeményezni - erre megint elé léptem és újra felé fordultam.
-Igen? Ha szerény személyednek lenne egy kis esze akkor látná, hogy nem vagyok egy társasági ember és egyáltalán nem akarok veled beszélgetni - majd befordultam a kertünkbe, kiráncigáltam a kulcsot a zsebemből és már kerestem azt a kulcsot, amelyik az ajtót nyitja.
-Ó szóval ti itt laktok! Jó nagy házatok va-- majd becsaptam magam mögött az ajtót és már nem hallottam a hangját - Végre! - mondtam az ajtónak dőlve, és a földre esve. Síri csend volt, nem lehetett semmit sem hallani, csak a lélegzetvételemet.
