Vámpírba szeretve. TUA FF.

20. rész

Sötétség. Remek. Kezdem megszokni szépen lassan. Nem látok semmit. Nem hallok semmit. Nem történik semmi sem. Vajon meghaltam? Ilyen lenne a halál? Nem, nem, nem és nem. Nem halhatok meg. Nem győzhetett le az idegen. Annyi mindent vár még rám! Nem lehet így vége! Nem lett volna szabad, hogy hasson a varázslat. Hiszen nem is varázsló. Ez sehogy sem áll össze.

A csendet halk beszélgetés foszlány töri meg. Bár nem sokat hallok belőle, de legalább hallok. Ezek szerint még sem vagyok halott. Ez jó hír.

-Add vissza, ami az enyém! -Szólalt meg egy mély rekedtes férfihang. Olyan erélyesen, hogy minden bele remegett. A hangja próbálta palástolni az idegességét több- kevesebb sikerrel. Hallhatóan elég fontos volt neki az a valami, amit vissza szeretett volna kapni. Soha életemben nem hallottam a hangját.

-Hogyan adhatnék vissza olyasmit, ami sosem volt a tiéd? -szállt vitába vele egy női hang. A hangja cinikusan és megvetően csengett. Gyűlölhette azt az embert, akivel éppen vitatkozott. Csak annyiban különböztek egymástól, hogy tudtam kihez tartozik az a bizonyos női. És azt a hangot már eléggé jól ismertem. ANYA?!

El sem hiszem, hogy ő az. Megint. De nem lehet ő. Az még mindig lehetetlen. Azt hiszem kezdek bekatatni. Egy módom van, hogy kiderítsem, hogy ez tényleg valóság-e, és nem csak képzelődőm. Az ujjaimat kezdem először mozgatni. Mindenem sajog. Jól elbánt velem az az idióta. De legalább nem ölt meg. Majd legközelebb legyőzőm én. Nem hagyok még egy ilyen lehetőséget neki az biztos. Egy kis idő múlva meglepetten nyugtázom, hogy egy ágyban fekszem, és van valami a kezemben. Egy kerek kis tárgy lehet az. Megszorítom. Ismerős az érintése. Erőt veszek magamon és szép lassan kinyitom a szememet. Egy besötétíttet kicsi szobában találom magamat. A függönyök be vannak húzva. Az ajtó becsukva, amin keresztül az egyre el vadabb veszekedés zaja hallatszik be. Próbálom ki venni, hogy miről veszekednek, de elmosódnak a szavak.

Lassan realizálom, hogy ez ugyanaz a szoba, amibe akkor kerültem amikor találtam az órát. Felülök. A kezemet magam elé teszem, hogy megnézzem azt a tárgyat, ami a benne van. Legnagyobb meglepetésemre az óra az. Hogy lehet ez? Hogy került ide? Miért itt egyáltalán? Legutóbb amikor nálam volt, betettem az éjjeli szekrényben. Talpra kecmeregtem és elindultam az ajtó felé. Gyors léptekkel szeltem át a kis szobát. A szívverésesem úgy kalapál, hogy azt hiszem, mindjárt  kiugrik a helyéről. Kapkodom a levegőt. A kezemet a kilincsre helyezem és már készülök, hogy kinyissam az ajtót, de amikor ezt megtehetném megégeti a kezemet. Reflexből magam elé rántom. A kilincs, ahol megégette ott egy monogram szerűség kezd kirajzolódni. Ahogy jobban szemügyre venném a látásom el kezd homályosulni. Az egyik percben a monogramot próbálom megfejteni a másikba pedig az ágyamban ülök fel. MI A PICSA? Hogy kerültem vissza az akadémiára? Az ágyamba? Mi történik velem?

A sírás kerülget, ahogy lassan elmerülök a kétségbeesés medrében. A légvételem egyre szaporább. legalább 10 perc eltelhetett, de semmi sem változott. Próbálom magamat nyugtatni, de egyszerűen nem vagyok rá képes.

-Lélegezz! - Suttogom magam elé. - Beszív, benntart, kifúj. Semmi baj. Már biztonságban vagy. Beszív, benntart, kifúj. A nehezén már túl vagy. Beszív, benntart, kifúj. Nem lesz semmi baj. Beszív benntart kifúj.

A fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok. Mi/miért/hogyan történt kérdések futnak át az agyamon. Annyira zavaros ez az egész! És ebben a legrosszabb az, hogy kurvára semmit nem értek belőle. Biztos valahogy összefüggenek a dolgok csak még nem tudom, hogy hogyan. Várjunk csak... Az óra! Bár az tény, hogy az idegennel nem függ össze, de azóta vannak látomásaim amióta megtaláltam.

Felpattanok az ágyról. Hirtelen egy kicsit megrogy a térdem, de nem esek össze. Gyors léptekkel szelem át a szobát ahhoz a szekrényhez, ahova tettem az órát. Kirántom a szekrényt, de aggódva konstatálom, hogy nincs ott. Idegesen kutatom át a szobában található összes szekrényt. Sehol sem találom azt a kurva órát! Máshová meg nem rakhattam. Hol a francban lehet? Kétségbeesetten lerogyok az ágyra. Úgy érzem összenyom ez az egész. Mi a feszes fene folyik itt? Az életem egy hete még nyugis volt és minden rendben volt. Most meg az egész teljesen kifordult magából. Zuhanok és Zuhanok. Úgy érzem nem tudom megállítani.

Ebből elég! Össze kell szednem magam. De most azonnal. Ez így nem mehet tovább, bármennyire is kétségbe vagyok esve. Össze kell szednem magam mert ha nem teszem nagyobb baj is lehet belőle. Na még egyszer. Beszív, betart, kifúj. Érzem ahogy a légvételem egyre egyenletesebb lesz. A testem kezd szép lassan megnyugodni. Bár az elmémben való vihart ennél sokkal nehezebb lesz lecsitítani.

Egyre lassabban lélegzem, ami jó jelnek számít a történtek után. Szép lassan az elmém legmélyében zárom az érzéseimet. Nem szabad, hogy bármi elvonja a figyelmemet. Behunyom a szememet és pár pillanatra minden gondolatot száműzök belőle. De aztán a semmiből megrohan a félelem érzése és ekkor már tudom, hogy mit kell tennem. Ki kell derítenem mi a fene ez az egész méghozzá minél hamarabb. Össze kell szednem a gondolataimat és amit tudok. Kellene valami, amiben összegezhetem, ami már megvan. A szemem végig siklik a szobán és megakad a tekintettem Ötös íróasztalán. Egy barna, négy fiókos tölgyfaasztal, amiről csak úgy sugárzik az „Ötösé, ne nyúlj hozzá!" címke. Valószínűleg nagyon dühös lenne, ha turkálnék a cuccai között. De én sosem voltam szabálykövető. Odasurranok mintha bármikor rajta kaphatna, de szerencsémre nincs itthon úgyhogy nem teheti meg. Biztos jól esne az egójának, ha valamiért veszekedhetne velem, de amiről nem tud, abba nem tud belekötni. Szemügyre veszem az asztalát. Három nagy papír kupac van rajta gondosan összeszedve és kiválogatva. Körülöttük post it-ek tömkelege. Számolások, írások, fura jelek. Egy pillanat erejéig elgondolkodom azon, hogy mindegyiket átolvasom, de szegénynek már így is kutatok az íróasztalánál, úgyhogy ezt a gondolatot elhessegetem szép lassan. Ki húzom az első fiókot és íróeszközöket találok szépen elhelyezve és kiválogatva egymástól. Elveszek egy tollat és becsukom a fiókot. Nyúlok a következő fogantyújához és kihúzom. Itt üres papírokat találok. Egy pillanatig elgondolkodom azon, hogy lehet jobb lenne valami füzetbe leírni mert az egyben van. Így ezzel az ötlettől vezérelve becsukom ezt a fiókot is és megyek a következőre. Itt tanszereket találok. Könyveket füzeteket. Keresek egy üres füzetet és kiveszem. Majd ennek a fióknak is ugyan az lesz a sorsa, mint az előző kettőnek. Kinyitom az utolsó fiókot is. Kissé meglepetten veszem tudomásul, hogy ezek jegyzetek. Méghozzá nagyon hasonlóak azokhoz, ami az asztalon van. Késztetés érzek, hogy elolvassam, de nem teszem. Muszáj koncentrálnom. Megjegyzés: később visszatérek rá! Nem szabad elkalandoznom! Most nem. Visszacsukom a fiókot így nem bolygatom tovább sem íróasztalát, sem a mocskos titkait.