Vámpírba szeretve. TUA FF.

17. rész.

Calliope szemszöge:

C~ Hol vagyok? És hogy kerültem ide?Olyan ismerős ez a hely. Mintha jártam volna itt korábban, de nem tudnám meg mondani kivel mivel és hogyan. A helynek túlságosan is nagy az energiája. Sötét és gonosz. Ez a két szó járja át az tudatomat. Érzem ahogy lassan a bőrömbe hatol aztán a csontjaimba és így tovább. Már mintha elkezdene fájni. Ordítanék a fájdalomtól, de nem tudok. Mi történik? Miért nem tudok megmozdulni, üvölteni vagy akár csak másra gondolkodni? Egyszer csak el múlik mikor meglátom a kisfiút futkározni. Mintha találkoztunk volna már. Mintha ismerném.  A fiú egy nagy cirkusz előtt játszott. Boldognak látszott. Kezdd elhomályosulni minden.Csak köralakokat láttok és kisebb nagyobb fekete pontokat. A fiúhoz oda ment egy nőnek kinéző ember. De nem tudom normálisan kivenni. De mintha őt is ismerném. Eltűnt a nő vele együtt a homályos látásom is. Várjunk csak! A kisfiúnál ugyan olyan gyűrű van az ujján mint az enyém?! De az lehetetlen. Én azt a gyűrűt anyától kaptam a halála előtt jóval. A másik pedig anyánál volt. Azt mondta ha baj van csak érintsem meg és minden rendben lesz. Tudtommal csak nekem és anyának van olyan gyűrűje. Mi a fene? Ez hogy lehet? Hiszen ez lehetetlen. Ez kurvára lehetetlen. Azt hiszem kezd elmenni az eszem.Ez csak egy rossz álom semmi több. Ez nem a valóság. Nem lehet az. Calliope. Gyerünk, fel kell kelned. Gyerünk Calliope gyerünk menni fog. Ébredj fel, nem ragadhatsz itt, gyerünk már. Menni fogaz. Nem kapok levegőt. Megint, megint érzem. Megint elő jött az a fojtogató érzés. Hirtelen le pillantok a kezemre. Vér folyik le róla, de ez nem az én vérem. Folyik és folyik. Csak nézem ahogy szép lassan a földre folyik. Egyszer csak egy tükör jelenik meg elöltem. Belenézek és magamat látva kétségbeesés kerülget. Az egész testemet vér borítja. A tükör eltűnik hirtelen elöltem és egy nagy helyiségben találtam magam. Mindenhol vér. MINDENT VÉR BORÍT, MINDENT. Pár másodperc elteltével ismét próbáltam körbe nézni de kezdett elhomályosodni a látásom utána elsötétedni. Egyre jobban sötétült a kép.

Míg fel nem ébredtem és rákellet eszmélnem, hogy a konyha padlóján fekszek éppen. Fekvő pozícióból váltottam és felültem. Hogy a picsába kerültem ide?! Tisztán emlékszem, hogy az ágyamban aludtam el. Alva járni meg nem szoktam. És azt sem hinném, hogy a lányok hoztak ide valami hülye „poénból". MI A FENE TÖRTÉNIK VELEM?!?! Mi ez az egész. Csak néztem magam elé, szép lassan legördült egy-egy könnycsepp az arcomon. Gyorsan le is töröltem, hogy ne lássa senki. Nincs kedvem a hülye kérdezősködésekhez végképp nem a még hülyébb hazug válsz adáshoz. A konyhapultot meg fogtam és fel próbáltam állni a földről de hirtelen elgyengült a kezem és vissza estem ugyan oda ahol voltam. Egy kis idő múlva még egyszer neki futottam a történetnek és nagy nehezen de sikerült. Le pillantottam a kezemre és már nem volt véres. Sokkal inkább hideg és rideg volt mint a hó. Nagy nehezen oda botorkáltam a kanapéhoz és lehuppantam rá. Mindent olyan hidegnek érzek. Mintha egy jégkockába zártak volna. Hirtelen arra lettem figyelmes hogy el kezd remegni a kezem. Isten tudja miért. Pár másodperc múlva már nem csak a kezem remegett hanem az ajkaim és utána az egész testem beleremegett ebbe az egészbe. Egyre jobban fázok. Le néztem és realizálnom kellet hogy a pizsamámban vagyok. Ki Néztem az ablakon és éppen már hajnalodott. Mégis hány óra lehet? Vajon mennyi idő telhetett el mióta le feküdtem? A kétségbe esés, a félelem, aggodalom és egyéb ilyen érzelmek kavarognak bennem. Mi és miért történik ez velem? A tudatalattim játszadozna velem? Vagy csak próbálna valamire rámutatni? A gondolat menetemet az szakította meg hogy még jobban fázok mint az előbb. Körbe nézek hátha találok valamit amit fel tudnék venni. Hátha enyhíti ezt az érzést. A kanapéra pillantottam és megláttam a pizsama pulcsimat közvetlen mellettem. Furcsa mert nem emlékszem arra hogy lehoztam vagy fel vettem volna. Pulcsiért nyúltam és fel vettem. Nehezemre eset mozogni is. Mintha kissé fájna. A gondolat menetemet ismét megszakadt. A fali óra kezdett el kattogni egyre hangosabban a hátam mögött. A végére már fülsüketítően. Sikítottam volna ismét fájdalmamban de nem tudta ahogyan mozogni sem. Amikor végre abba hagyta mintha valami el akart volna nyomni. Egyszer csak azt éreztem hogy nem tudok ellenkezni ennek az érzésnek bármennyire is szeretnék. És ismét sötétség lepte el mint a látó körömet mint a tudatomat. Nem éreztem semmi féle a kapcsolatot a külvilággal, egszerüen csak megszakadt.