Novellák

Naperdő

Lassan tíz éve már, de még mindig könnyes szemmel gondolok vissza arra a napra, amikor visszatért a boldogság a világunkba. A szívem felzakatol, az agyamban emlékek ezrei vetülnek fel, kinyílnak, akár egy napraforgó, amikor a nap a legmagasabban tűz az égen. Odafordítom a fejem, mint a sárgás növény, hogy magamba szippantsam az éltető sugarakat. Ő van benne. Minden porcikám érzi a bársonyos, meleg cirógatását. Elképzelem, hogy a tenyere az arcomra simul, a teste a testemhez préselődik, a szívünk egyszerre dobban. Aztán a felhők előbújnak, eltakarják előlem az óvó fényességet, a belsőm pedig darabokra hullik. Egy emlékbe kapaszkodom; egy szörnyű emlékbe.

– Nem teheted ezt! – könyörögtem neki zokogva, ám ő rám sem hederített. Tettem felé egy bátortalan lépést, mire előrébb csúsztatta a talpát a sziklaszirt oldalán. Félig már lelógott. Előre-hátra himbálózott, nem figyelt rám.

– Nagyon sajnálom, Zerila – suttogta fájdalmasan. – Nincs más választásom.

– De van! – ordítottam magamból kikelve. – Nem hagyhatsz egyedül!

– A napkő bennem van – felelte elszoruló torokkal, azt hiszem, ő is sírt. – Ha nem vetek véget az életemnek, örök sötétségbe borul a világunk! Én vagyok az egyetlen, aki megteheti. Visszaadhatom az embereknek a fényt! A halálom megváltás, egy élet, ezernyiért cserébe.

– Találunk megoldást, Petrick! – esedeztem neki. A térdem nem bírta tovább a súlyom, a szívembe tőrként fúródott a mérhetetlen fájdalom, és összeestem. A fizikai kín eltörpült amellett, amit a lelkemben éreztem. Csak ő maradt nekem, most viszont elhagy. Mindenki mást választ helyettem, hiszen ő ilyen. A legönzetlenebb ember, akivel valaha találkoztam. Ezért szerettem bele.

– Ez a megoldás! – hangsúlyozta ki magabiztosan. – Te is tudod.

– Ne! – bömböltem nyüszítve. A kezem a hasamra siklott, a könnyeim patakokban hullottak a poros kavicsok közé.

– Meséld el neki, miért tettem! – mondta szuszogva. – Mondd el a fiunknak, miért nem lehetek vele!

– Szükségünk van rád – próbálkoztam újra, hátha a bennem növekvő élet meggyőzi arról, lehet sötétségben is élni.

– Nem – rázta meg a fejét, de azóta sem fordította felém. A szakadék alja felé meredt, felkészítette magát az ugrásra. Ekkor már sejtettem, nem fog meghátrálni. – Erős nő vagy! A Napkirályság egyetlen hercegnője, Zerila! Ki kell tartanod a népedért!

– Lefejeztetem a boszorkányt, aki ezt tette velünk! – törölgettem a csorgó nedvességet.

– A bosszú nem megoldás – válaszolta kimérten. – Okkal tette. Én vagyok az egyetlen, aki képes volt befogadni a napkövet, szerelmem. Erre születtem.

– Nem érdekel! – makacskodtam. – A gyerekünk mellett lenne a helyed!

– Ott leszek, kedvesem – emelte a tenyerét az ég felé, vállig érő, sötét hajába belekapott a magaslati szellő, ezzel felém sodorta a hamu és füst illatát, ami egyenesen belőle áradt. Lassan, de biztosan emésztette őt fel a bensőjében összegyűlt forróság.

A sötét herceg egy kőbe zárta a napot, ezzel elhozva az örök feketeséget a vidékre. Immáron egy teljes hete borította homály atyám királyságát – az én örökségem –, míg mi, a fény hívei, elvesztettünk a mágiánkat. Petrick a fény és sötétség fiaként; tiltott frigyből született gyermekként, képes volt elnyelni a nehezen visszaszerzett követ. A boszorkány beleolvasztotta a bőrébe, ott folyt benne, mint a láva. Égette, feszítette és pusztította.

– Az égen leszek, rád fogok ragyogni, minden sugaram beteríti a bőröd. Támogatni foglak, melletted leszek! – suttogta átszellemülten.

– Hazugság – karoltam át a felsőtestem, miközben szipogva bámultam Petrick széles hátát.

– Nem, te is tudod – lehelte, a hangját elvitte egy erősebb fuvallat. – Emlékezz rám, mikor rád mosolygok az ablakon át!

Az állát felszegte, egy mély sóhajt hallatott, kitárta a karját, aztán még egyszer, utoljára hátrasandított felém. Egy gyönyörű, utolsó, mégis keserédes mosollyal ajándékozott meg, aztán nemes egyszerűséggel lelépett a peremről.

Sikoltva, négykézláb kúsztam a szikla szélére, görcsösen markoltam a kemény talajt, üvöltve kémleltem a vérfagyasztó magasságot. A hangom elnyomta a tompa puffanást, ám ezzel egyértelmű vált, vége van.

Egy körkörös fénycsóva száguldott el a szemem előtt, odalentről érkezett a vakító sugár. A levegő belém szorult, amikor átcikázott a sötét égbolton, majd a messzeségben pukkant egyet. A világosság beterítette a firmamentumot. Egy apró pontba koncentrálódott a végtelen energia, és a fénygömb, amit napnak hívunk, újra életre kelt.

Aznap valami meghalt a lelkemben, másnap újra életre kelt, amikor először a kezembe fogtam a fiam. Az apja visszahozta a fényt a világunkba, és a gyermek, kinek írisze sárgán világított, akárcsak az apja az égen, az én életembe hozta el. 

○•○•○

Destyna201 versenyére készült, habár nem való nekem ez a tragédia, mert csak nyomokban tartalmazza szerintem :D