Novellák

A gullák pikkelyfarkáról

Február. Ez a hónap lehet egyszerre szürke, enyhe, de rettenetesen hideg is. A befagyott patakot leszámítva semmi sem mozdul, mintha egy égi varázsló dermesztette volna meg az erdőt. Az ágakon megmaradt hó jelentős súlytöbbletet képez az ágakon, amit az elöregedett ágak már nem bírnak el. Tetemes kárt okoz a havazás az erdőben. De a tél tartja magát!

Ekkor előkúszik a pikkelyes testű gulla... Húzza maga után tetemes farkát, mely akkora, mint egy mamut lába. Óriási. Hosszú. Vaskos.

A gulla nem bírja megemelni ezt a testrészét, hiszen súlyos. Súlyosabb, mint az ágakat lenyomó hótakaró. Az erdőben susog, ahogy közlekedik. Húzza maga után. Lomha járása elijeszti a kirándulókat. Persze tél van, így nem sok van belőlük. 

A gulla növényevő, így nem veti meg a növényeket. A bükkmakk, a mogyoró vagy a kirándulók által hátrahagyott napraforgó is több mint megfelelő számára. Táplálékát leggyakrabban a fák alatt gyűjti be. 

A lény fejjel lefelé mozog, így még nehezebb a farka. Meg pikkelyes. 

A tél végeztével gondoskodnia kell az utódlásról. Általában a legvaskosabb farkú példányok járnak sikerekkel. A párzás időszakára vedleni kezdenek, így kelbimbókat hagynak maguk után a hóban. Természetesen nem a pikkelyes farkukkal szaporodnak. Azóta sem tudják megemelni.

A faj lassan kihal.