OneShots

ANYA CSAK EGY VAN

Kicsit félve léptem ki a hálószobából, kezemben az utazótáskámmal. Félve, mert eddig ahányszor csak hazautaztam a szüleimhez, Dylannel mindig összevesztünk. Hol kicsit, hol nagyon. És még azt sem mondhatom, hogy nincs igaza...

Már lassan nyolc éve, hogy egy pár vagyunk és szinte az első pillanattól kezdve együtt is élünk. Ez egy olyan nagyvárosban, mint Chicago, nem okoz gondot. De a szüleim egy aprócska faluban élnek, és egész életünkben konzervatív keresztények voltak. Ez az oka annak, hogy a mai napig nem tudtam elmondani nekik, hogy meleg vagyok. És igen, Dylan emiatt rengeteget rágja a fülemet. Ahányszor csak készülök meglátogatni a szüleimet, mindig előjön ugyanaz a téma. Hogy miért nem vagyok képes elmondani nekik, miért érdekel, hogy mit szólna hozzá a családom, ha megtudnák... és így tovább.

Az ő helyzete teljesen más, mert ő árvaházban nőtt fel, neki nincs családja. Egyszer egy különösen csúnya veszekedés során a fejéhez vágtam, hogy neki könnyű, mert neki nincs senkije, akinek be kellene vallani. Meggondolatlan szavak voltak ezek, és természetesen egyetlen percig sem gondoltam ezt soha, de akkor, a vita hevében ezt találtam mondani. Akkor egészen közel kerültünk a szakításhoz, de szerencsére meg tudtuk beszélni és megbocsájtott. És én ezért nem lehetek elég hálás. Nem tudnék, de nem is akarnék nélküle élni. Ő életem szerelme, a minden. Pont olyan fontos számomra, mint a szüleim, akiket imádok. Ezért félek elmondani nekik az igazságot, mert rettegek attól, hogy őket elveszítem. Így persze állandóan azt érzem, hogy kettészakadok, mert sem a szüleimet, sem pedig Dylant nem akarom elveszíteni, de szerintem megszoktam már ezt az érzést. Ameddig külön tudom választani ezt a két részt, addig nincs gond.

- Indulsz? - pillantott fel Dylan a könyvéből.

- Igen - feleltem halkan. Szinte vártam a szemrehányást, a veszekedést, hogy ugye megint nem tervezem elmondani.

- Mikor jössz? - kérdezte.

- Holnap este itthon leszek - mondtam, és még mindig vártam, hogy elkezdődjön az ilyenkor szokásos csata.

- Oké. Jó utat! - jött a válasz, és ráadásul mosolyogva nézett rám. Mi a fene? Ez valahogy megijeszt. És egy borzasztó gondolat futott át az agyamon. Már nem érdekli? Lemondott rólam?

Nem hiszem, hogy lesz időm most kideríteni ezt, de nem tudok csak így elmenni. Odaültem mellé, és megfogtam a kezét.

- Dylan? - szólítottam meg. A szívem nagyot dobbant, amikor kedvesen mosolyogva és csillogó szemmel rám nézett. Minden egyes alkalommal ezt érzem, ha rám néz. Már nyolc éve. - Ugye tudod, hogy az életemnél is jobban szeretlek? És tudom, hogy nem ideális ez a helyzet, de kérlek...

- Shh - némított el az ujjával. - Én is szeretlek. Te vagy a mindenem. És ezen senki és semmi nem változtat.

- Rendben leszel? - kérdeztem halkan. Több dolog is van emögött a kérdés mögött, de tudom, hogy Dylan pontosan érti, mit is akarok kérdezni.

- Nincs miért aggódnod, minden rendben lesz - felelt mosolyogva. Még mindig itt van az az érzés, hogy ez most teljesen más, mint korábban. És ez megijeszt. De bíznom kell Dylanben és bíznom kell abban, hogy holnap este lesz lehetőségünk folytatni ezt a beszélgetést és ki fogom tudni deríteni, hogy mi is a helyzet pontosan.

- Indulnom kell - sóhajtottam, és még egyszer magamhoz öleltem.

- Jó utat, és vigyázz magadra - súgta. - És siess haza hozzám!

- Így lesz - feleltem és megcsókoltam. Végül összeszedtem magam, és nehezen bár, de elhúzódtam.

Kikísért az ajtóig, ahol búcsúzóul megöleltük és megcsókoltuk egymást, aztán elindultam.