OneShots

101 KISKUTYA

- Csak ne kutya legyen! Kérlek, istenem, add, hogy ne kutya legyen! - motyogta Daniel, miközben remegő kézzel próbálta kicsatolni a biztonsági övet.

A fényszóró fényében látott valami kis fekete foltot, majd érzett egy ütést az autó elején - ez így együtt nem jelent semmi jót. Bármennyire is félt, hogy mit fog találni az autója előtt, nem is lehet kérdés, hogy oda kell mennie. Lehet, hogy az az állat segítségre szorul. Soha nem tudná megtenni, hogy szenvedni hagy egy állatot. Még akkor sem, ha egy kutyáról van szó! Márpedig a kutyáktól azóta retteg, amióta az eszét tudja. Érhette valami trauma egészen kicsi korában, amire már nem is emlékszik, de olyan mély nyomot hagyott benne, hogy mindenféle kutya látványától szinte már sokkos állapotba kerül.

De most nem tehet mást, ki kell szállnia. "Csak ne kutya legyen" mantrázta, de aztán rájött, hogy ez nem helyes, mert inkább azt kellene kívánnia, hogy semmilyen élőlény ne legyen. Itt csupán arról van szó, hogy kutyán kívül bármivel megbirkózik .... Talán.

Remegő lábakkal lépett az autó elejéhez, de már amikor az ajtó kinyílt hallotta a panaszos nyüszítést. Hamarosan pedig meg is pillantotta az aprócska állatot, amint próbálja levonszolni magát az útról. Egy kicsi fekete kutya volt, alig volt nagyobb egy macskánál. Érezte ugyan az ilyenkor megszokott remegést és tudta, hogy ez csak bevezetése egyfajta pánikrohamnak, de valami ekkor hirtelen átkattant az agyában. Ez a kis állat most szenved és segítségre van szüksége. Ráadásul miatta került ebbe a helyzetbe. Daniel ugyan nem vezetett gyorsan, sosem szokott, de az éjszaka kellős közepén, egy kivilágítatlan országúton esélye sem volt megállni, amikor hirtelen a semmiből az autója elé futott ez a kutya. Nem igazán az ő hibája volt, mégis úgy érezte, hogy ő tehet róla.

Hallgatnia kellett volna a menedzserére, és nem elindulni az éjszaka közepén. De már annyira elege volt a szállodából, hogy amint a fotózásnak vége lett, már indult is haza. A majdnem két hétig tartó maratoni fotózás és reklámfilm forgatás után alig várta, hogy végre haza mehessen.

Most azonban nincs idő azon gondolkodni, hogy mi lett volna ha. Most ennek a kutyának kell segíteni.

Odalépett a szerencsétlen kis jószághoz, aki még mindig próbálta magát levonszolni az útról. Daniel előhúzta a telefonját és annak fényénél már jobban látta a kiskutyát. Vér ugyan nem volt, de valami gond biztosan van a lábaival, mert járni azt nem tudott a kis szerencsétlen. Úgy kúszott, mint egy fóka, a hátsó lábait csak húzta maga után.

- Most mit csináljak veled? - kérdezte az állattól, bár választ nem is remélt. Látta azonban a szomorú szemeit, amik fájdalomról, szenvedésről árulkodtak. Nem hagyhatja itt, ez egyértelmű. Orvoshoz kell vinnie, ez is biztos. De a semmi közepén, ráadásul éjfél után hol talál állatorvost? A legjobb ötletnek az tűnt, hogy az interneten megnézi, van-e olyan hely, ami nyitva van. Kicsi volt az esélye, de a remény hal meg utoljára.

London még messze volt, majdnem másfél óra. Nem biztos, hogy a kutyának jót tenne egy ilyen hosszú utazás. Persze ha nincs más, akkor annál még az is jobb, mintha itt hagyná!

Két állatorvosi rendelő volt a legközelebbi városban. Hát persze, hogy egyik sem volt nyitva és nem volt megadva ügyeleti telefonszám sem. Teljesen véletlenül megnyitotta egy menhely oldalát. Már épp tovább akart keresgélni, amikor meglátta, hogy itt meg van adva egy mobilszám sürgős esetekre. Egy menhelyen értenek a kutyákhoz, igaz? Talán tudnak segíteni.

Nem habozott, már hívta is a megadott számot. Nagyon sokáig csörgött, mire egy álmos hang beleszólt.

- Halló - hallatszott a vonal másik végéről.