Azt hiszem..ezt csak itt fogjátok olvasni, mivel a könyv lényegében halott. És, ahogy újra olvastam a részt majdnem elsírtam magam, hogy, hogy lehetek ekkora idióta..
Szóval igazából, akinek leesik miről van szó, annak..lényegében örülök, és remélem tetszik.
Akinek nem, nembaj. Semmi lényegesről nem maradt le..
Csak gondoltam megosztom, mivel nekem valaha ez az egész nagyon fontos volt..
És mivel a könyvhöz Ed Sheeran - Perfect című száma stimmel a legjobban, így, aki gondolja hallgassa azt, miközben olvassa! Köszi!
És, ugyan nem valami hosszú, jó olvasást!
⋆˚｡⋆୨♡୧⋆ ˚｡⋆
– Mi történt? — Húzza végig hüvelykujját alsó ajkamon díszelgő hegen.
– S..semmi.. — Suttogom.
– Az nem tesz ilyet az emberrel! — Vágja rá rögtön. Nagyon kedves, hogy félt, de nem tudja, hogy ez a téma bennem mély sebeket szakít fel, és bár jól esik, hogy kimutatja a szeretetét, de egykor én is ki akartam, és ez lett belőle. Egy seb, egy varrat, egy heg, és sok-sok idő, mire mindez begyógyul, és én, aki türelmesen várta ezt.
– Ha nem akarod, nem kell elmondani, csak érdekelt, hogy mi vagy ki tett ilyet veled. — Néz a szemembe. – Tudod, ahogy az a furi kis mondás tartja; kölcsön kenyér vissza jár.. — Megtenné mással ugyan ezt? Nem..kizárt..bár, elképzelhető, hiszen mind tudjuk ki a szóban forgó személy.
– Amikor ovis voltam.. — Kezdtem bele hirtelen a mesébe. – Nagyon jól megvoltam egyedül. Egy kis antiszociális manó voltam, enyhe tömeggyilkos beütéssel. — Mosolyodtam el. – Viszont volt egy fiú, aki nem viselte ilyen jól a magányt. Be szeretett volna állni a többiekhez labdázni, de ők nem akarták bevenni és szó szerint eltaszították maguktól. Én ezt végignéztem, és nem tetszett. Egy kis szuperhősnek gondoltam magam, de elbuktam. Odamentem és kirántottam az egyik gyerek kezéből a labdát. Erre természetesen begerjedtek és ellöktek. Felkeltem, mivel nem voltam egy törékeny fajta, viszont amikor újra készültem elvenni a labdát akkorát taszítottak rajtam, hogy nekiestem a betonkerítés aljának. — Nem is tudom mit mondhatott volna, sőt szerintem ő sem, mivel szavak helyett inkább csak megölelt.
– Ki volt az a fiú? — Suttogta a hajamba.
– Már nem emlékszem. — Ráztam a fejem.
– Nem. Nem az. Hanem, akit nem vettek be a többiek.
– Márk.. — Mondtam halkan pár perc tétovázás után, mert tudtam, hogy rá gondol. Tudtam, hogy tudja a múltam. És mostmár ezt is tudja.
– Szóval megvédted őt és megsérültél.
– Fogalmazhatunk így is. — Sütöttem le a szemem.
– És...ezek után mi volt? — Puhatolózott tovább.
– Kitörött két fogam. Felrepedt a szám. És enyhe agyrázkódásom lett. — Soroltam szomorúan. – Bevittek a kórházba, ahol megröggeneztek, és összevarták a szám. Azóta összeforrt már jópárszor, viszont a heg mindig ott marad és nem tudom elfedni semmivel.
– Nem is kell! — Néz a számra. A sebre. A varratra. A hegre. — Én imádom. Szebbé, egyedibbé tesz..és kifejezi a bátorságod, amit annyira tisztelek benned. — Mosolyodik el, mire megenyhül a szívem. Ilyet nem sokan mondtak ezelőtt nekem. És az, hogy pont ő teszi, az leírhatatlanul jól esik. – És..engem vonzanak a hegek.. — Ejti ki a szavakat, de ekkor a szája már alig van fél centire az enyémtől. — Imádom, hogy nem vagy egy törékeny kis nefelejcs. — Suttogja végül, majd megcsókol.
//..részben igaz történet alapján..//
⋆˚｡⋆୨♡୧⋆ ˚｡⋆
Kicsit régi, de remélem nem lett olyan rossz!
Ezt egyszer már kiraktam a kihívásos könyvembe, de úgy gondoltam inkább itt a helye.
𝓐
⋆˚｡⋆୨────♡────୧⋆ ˚｡⋆
2024.05.06.
ESTÁS LEYENDO
Egyszer...
Romance...volt, hol nem volt. Volt egyszer egy könyv. Igen, jól látod, volt egyszer egy könyvecske, ami kicsit sem mondható átlagosnak, még akkor sem, ha elsőre azt hinnéd, mivel mindez egyszer egy igazi könyv része lesz. ...
