Óceán
...akár a szabadság...
Szabad, akár az óceán.
Óceán, akár a sötétség.
Óceán, ami ad és ami elvesz, ami támad.
Hajók, amik hánykolódnak, vitorlások, amik elsüllyednek, mentőcsónakok, amik a ködben elvesznek... Hadihajók, amik támadnak és rettegésben tartják a világot...
~
A világ
Ha a múltunk is, ha az agyunk misztikus képeinek megelevenedése, de élnek benned... És a buborékok, amik fehér fényként, esélyként, segélykiáltásként buggyannak a felszínre.
A mély, a veszteség...
Elhagyni nagyon nehéz.
~
Hiába szereted a simogató, csiklandozó hullámokat, ha egyszer azt akarja, vessz a habokba és fulladj bele saját reményed áradatába.
Aztán elnyel.
Elnyel, akár a viharban fodrozódó óceán hullámai. Süllyedsz és süllyedsz, amíg a tüdőd össze nem szorul, a látásod honályba vész, a fejed széthasad az oxigén hiányától, a víz mélyén süllyedsz, de úgy érzed ki vagy száradva, légzésed gyorsul, nem érzed a végtagjaid, majd végül megadod magad az általad annyira imádott kékség legmélyének.
Várod, utolsó pillanatig várod, hogy valaki alámerüljön és kezedet fogva visszarántson a sötétségből.
...A mély kékségből...
~
De ha ők a parton ülnek?
Ha a parton ülve, az égszínkék látványt csodálva csak ülnek és várnak, várnak rád, a boldogságra, a mosolyra, amit kínálsz. Mert te szereted a kéket.
Te is szereted, te is imádod, de ha egyszer...
Ha egyszer az életben utálni próbálod, utálod is szíved mélyén, ők úgy ismertek, aki szereti.
Úgy ismertek...
Ismertek egyáltalán?...
Tudták?...
Ha tudnák...
Ha tudnák mentőcsónakba ülnének és kieveznének a háborgó óceánra?
Csak hogy visszakapják azt a mosolyt, amit kínodban mutattál amikor kérdezték:
"Ugye milyen szép?"
Te meg azt feleted:
Ugye...
Majd halványan elmosolyodtál, de könnyekkel a szemedben fordultál el tőlük.
Vajon tudták?
Megtennék?
~
Túl sok a kérdés, az idő viszont kevés...
