Gondoltál már...?

...Az ajtó...

Sötét
Fekete
Sötét és hideg
Rideg
Rémisztő
...
Megnyugtató

A gyertya fénye, amely a kis szoba legeldugottabb sarkában lobog.

Ég
Éppenhogy él
Igyekszik

És lángra lobban.

Beborítva mindent pusztító lángokkal, pusztítóbbal, mint aminek tűnik.
De ez álca...

...Ezt hívják boldogságnak...

~

A szíved a torkodban dobog, míg tüdőd szinte felrobban, az ereidben pezsgő vér zakatol...

És körülötted minden ég.

A négy fal, az a négy kegyetlen, zord, rideg fal repedésről repedésre esik szét, robban fel, dől le,
szűnik meg... Szűnhetne meg.

Szeretnéd ezt az érzést.
Mégis...

A falak csepéről csempére, repedésről repedésre épülnek fel ismét, mielőtt
még észrevennéd...

Mielőtt menekülni tudnál az ajtó felé.

Afelé az ajtó felé, amely rejtve,
de végig jelen volt, most hatalmas glóriával borítva be önmagát, fényként tör fel a padlót áztatta könnytengerből, mely fojtogatóan ér
el és bénít meg...

Végül...

Elmerülsz.

Az ajtó halványul.

Az ajtó eltűnik...

A falak ismét szilárdan, masszívan állnak körülötted,
körbekerítve
gondolataid,
érzéseid,
egész lényedet, levegőt sem engedve, megfojtva taszít a sarokba...

Ahol a gyertya már kialudt.

Ahol a gyertya sosem égett.

És az ajtó sosem létezett.

~

Sötét.
Fekete.
Rideg
Zord
Apró

Bezár
Körbezár
Összezár
Elzár...

És ez a biztonság.

Mi egyszer rémisztő volt, mi egyszer nyugtalanító volt, mi egyszer borzalmas volt...

Az most melegen ölel át, fogad be, olvad eggyé veled...

Ezt pedig úgy hívják,
Biztonság