Gondoltál már...?

...Élet...

Az élet útvesztőjében elveszni a legegyszerűbb.
Főleg, ha figyelmen kívül hagyod saját utadat.

Azt az utat, amit már megtettél, nem szórsz morzsákat, hogy egyszer majd visszatalálj, vagy kapaszkodód legyen, ha eltévedtél, ha félsz, ha a vesztedbe rohansz...

Ha elnyel a mélység
A kék óceán
A mélység
A kékség

Akkor mit teszel?

Fejvesztve kapálózol és mindenkit és minden létező dolgot okolsz, minden lélegző lényt az univerzumban, a világegyetemben, magát a világegyetemet és az univerzumot, épp a te hibádért?

A saját hibádért. A morzsákért, amiket nem szórtál szét, mert épp elosztottad a neked legfontosabb embereknek...

~

De neked mi maradt?

Élvezettel használják fel, de ki adna?

Vajon érvényes ennyire önzőnek lenni?

Ösztönnek kéne lennie, hogy magadnak hagyj mindent?

Vagy legalábbis többet, mint amit alapból meg akarnál tartani?

Mert ők szegények?

Mert ők éheznek és vágynak, könyörögnek a segítségért?

Akármit teszel, te leszel a felesleges, te leszel az oka mindennek és te leszel az ÖNZŐ...

Ilyen az ember.