A Pokol Csókja

5.rész

Kira

Jó párszor látom magam előtt a fényt, a sok vért, az összetört szélvédőt és a sötétséget. Pörgeti az agyam, de nem tudok vele mit kezdeni, olyan mint egy kisfilm, amit újra és újra lejátszanak nekem, míg végül halk pittyegésre leszek figyelmes, ami egyre erősödik.

Kipattannak a szemeim és csak egy dologra tudok gondolni. Ana! Ana bajban van. Nem tudom, hogy még mindig az adrenalin hatása alatt állok-e, de amikor kinyitom a szemem bátyám néz velem szembe a szemközti karosszékből.

– Ana - próbálom kimondani, de csak valamiféle hörgés hagyja el a tüdőmet.

Hirtelen körül sem nézek, csak azt fogom fel, hogy nagyon világos van és kanócok lógnak ki belőlem. Meg a szag... mint amikor mindenféle tisztítószer keveredik a halál szagával és összeáll egy a borzalmasnál is rosszabb egyveleggé.

Tyler a hangomra felnéz és elmosolyodik, rögtön feláll és az ágyam mellé sétál.

– Hé-hé, nyugi - fog a vállamra. - Csak nyugodtan, eszedbe se jusson felkelni.

Az agyam egy része realizálja, hogy Tyler az, mégis indulatosan lép fel vele szemben a testem. Elcsapom a kezét magamról és azonnal megpróbálok kiszedni magamból mindent. Persze ez csak nekem tűnik ilyen gyorsnak, valójában a csiga is gyorsabban közlekedik nálam. Azért én nagyon igyekszem. Anával valami baj van, érzem.

– Ana - próbálkozom még egyszer, most egy kicsit nagyobb sikerrel, mint az előbb.

Tyler ráfog a csuklómra és elhúzza a másik kezemtől, amiről már félig mintha sikerült volna lebontani a ragacsot.

– Kira, a fenébe, azokat hagyd! Nem szedheted ki magadból. Nyugodj le, elmondok mindent - próbál csillapítani.

Ő már tudja, én még nem, de ha ellenkezel, akkor benyugtatóznak, és annak senki sem örülne. Teljesen szét vagyok esve és ez látszik is. Fogalmam sincs mihez kezdjek, esélytelen, hogy ebben az állapotomban bárkivel is elbírok, főleg nem a bátyámmal, ám...

– Vizet... - próbálom meg kicselezni.

Ha kimegy azon az ajtón és egyedül maradhatok, talán ki tudok innen szabadulni, mire visszaér.

Tyler gyanakodva méreget, aztán felsóhajt és bólint.

– Mindjárt hozok - adja meg magát. - De el ne mozdulj innen.

Reméli, hogy ha már az altató nem is, de a nyugtatók és fájdalomcsillapítók hatnak bennem annyira, hogy valóban nem tudok mit kezdeni magammal. Még az ajtóból visszapillant rám aggódva, aztán elindul, hogy keressen egy automatát. Amint kiteszi a lábát, már rántok is a kanócokon, amik belőlem lógnak. A filmekben ilyenkor sosem történik semmi, mindenki vígan szaladgál, hát nálam a valóságban ez úgy zajlik, hogy azonnal folyni kezd a vér onnan, ahonnan kitéptem. Ezzel viszont most nincsen idő foglalkozni. Feltápászkodom. Szó szerint tálászkodom. Első nekifutásra úgy érzem, nem is fogok tudni felkelni arról a kibaszott ágyról. Alig érzem a lábaimat. Még le is kell néznem, hogy egyáltalán megvannak-e. A hátamba valami eszméletlen hasító érzés mar bele amint megmozdítom a kezem és mintha levegőt sem kapnék valami könnyen.

Viszont sietnem kell, mert Tyler bármikor visszajöhet. Kapaszkodva jutok csak el az ajtóig, amit nagy nehezen sikerül kinyitni.

Az ajtón kilépve óriási nyüzsgést tapasztalok. Ápolók rohangálnak, hozzátartozók várakoznak, a folyosó rohadt hosszú, egyáltalán nem tűnik higiénikusnak a vegyszerszag ellenére sem, és én mégis honnan tudhatnám Anát hova vitték?