A Pokol Csókja

6.rész

Kira

Három nap telt el a baleset óta és én még mindig nem tudtam feldolgozni a történteket. Esténként állandóan rémálmok gyötörnek, emlékképek, vagy új téveszmék, már azt sem tudom. Gyűlölöm, hogy bent kell feküdnöm. Nem is vagyok sokat a kórterembe, inkább Ana ágya mellett ücsörgök időm legnagyobb részében. Szerencsére a nővérek hagyják. Inkább amiatt szoktak visszaküldeni, mert nekem is feküdnöm kellene.

Mégis ki tudna úgy nyugton feküdni, hogy a barátnőjét gépek tartják életben? Ráadásul akármikor felébredhet és én ott akarok lenni, amikor ez megtörténik.

Most is az ágy mellett ülve Ana–t nézem, akiből nem sok látszik. Ami látszik az is szörnyen fest. Szinte fel sem ismerni az arcot és nem feltétlen a kötszerek miatt, amik takarják.

Anának a baleset során összeomlott a tüdeje, újra is kellett éleszteni, ami egy oxigénhiányos állapothoz vezetett, azt mondják, emiatt állt be a kóma. A koponyája épp nem repedt, de a fején is rengeteg sérülést összeszedett, ráadásul a berobbant szélvédő szanaszét vagdosta, ahol csak érte. Csoda, hogy a vérvesztesége nem volt kimagasló. A bal karját annyira össze zúzta, nem biztos, hogy menthető, de ezt ebben az állapotban nehéz lenne még megállapítani. Szilánkosra tört a csuklója, emellett az idegek és az izmok is sérültek, zúzódtak.

Több bordája eltört, az is nagy mázli, hogy egyik sem szúrta át a tüdejét, vagy más belső szervét.

Itt ülök és őt figyelem. Elképzelem, ahogy felébred, de fogalmam sincs mit mondhatnék neki. Gondolom, majd ha odáig jutunk, egy komoly fizikoterápia fog Ana előtt állni. Ami valószínűleg hónapokig tartó kemény melót jelent majd neki.

A folyosóról egy ismerős hangra leszek figyelmes, miközben Ana ágya mellett feleszmélek saját gondolataimból.

– ... és ő a mi lányunk, jogunk van eldönteni, hogy hol kezeljék! – erősödik fel Ana apjának a hangja, ahogy a kórterem felé közelednek.

– Így van, uram – helyesel a sebész, aki Ana–t műtötte, és aki az elmúlt napokban figyelemmel kísérte az állapotát. – Joga van eldönteni, csak jelenleg lehetősége nincs – teszi hozzá.

– Nem mondhat nekünk ilyet! – szól közbe Evelyn.

– Nézzék – veszi át újra a szót a doki és felsóhajt. – A kórtörténetet látva érteniük kell, hogy a lányuk mennyire súlyos állapotban van. Nem a kómáról van szó, hanem az egyéb sérülésekről. Egyelőre nincs mozdítható állapotban, és ez valószínűleg pár hétig így is marad. Ha el akarják szállítani, akkor azt csak saját felelősségre, és a lány haláláért sem én, sem a kórház nem fog felelősséget vállalni. Ezt le is kell papírozni. Én személy szerint nem ajánlom... – mondja még végül, aztán tovább indul a terem felé, ahol vagyok.

Hihetetlen, hogy ezek ketten már szervezkednek. Eddig évekig a lányuk felé nem bagóztak. Teszem azt jobb jártunk volna, ha ez így is marad. Ana akkor most vígan meglenne, és az időt elnézve a bárjában tevékenykedne. Feltápászkodom Ana ágya mellől, ahogy a közeledő lépteket hallom. A felállás szörnyen fájdalmas dolog az elmúlt napokba. Főleg, amikor kimegy a fájdalomcsillapító, amit a sebeimre kaptam.

Szeretném elintézni, hogy ma este már a saját ágyamban aludhassak, és ennek utána kell járnom.

Az ajtó nyílik és a doki lép be először, kezében szokásosan orvosi papírok. Rám mosolyog, ahogy meglát, ellentétben Ana szüleinek gyilkos tekintetével.

– Sejtettem, hogy itt találom – mondja nekem, közben futólag Ana–ra tekint, de láthatóan nem változott semmit az állapota. – Akkor igazából kezdhetjük magával is – megcserélgeti a papírokat a kezében és int, hogy üljek le. – Hogy érzi magát a reggeli vizit óta?