Az éjsötét napfény árnyékában (18+)

6. f e j e z e t

3 órával korábban

Túl régóta vitatkozom apával arról, hogy már pedig be kell mennem a rendőrségre, mert az iskolai verekedésről én tehetek, és bizony vállalnom kell a következményeket. Még akkor is, ha "valamilyen rejtélyes oknál fogva úgy érzem, egy tisztességes rendőr máshogy néz rám".

Mintha a falnak beszélnék. Nem hallgat meg, de még csak nem is hisz nekem. Borzasztóan rosszul esik. Elmondani nem tudom, hogy mennyire...

Végül megállapodom anyával, hogy majd elkísér, úgyhogy jóval nyugodtabban készülök el, talán korábban is, mint kellett volna. Anyával nem együtt indulunk, habár jóval megnyugtatóbb volna; helyette ott találkozunk a rendőrség főépületében. 

– Miért nem állsz ki magadért? – csendül fel Damian élces hangja a szobám túlsó végéből. A komódnak dőlve méreget, egyik lábát felhúzta és arra könyököl. Leginkább unott fejet vág, de ez a zsarusztori jobban izgatja, mint eddig bármi, ami velem kapcsolatban történt. – Az az ember bántott téged. Régen az ilyesmiért halál járt.

Az ágyam szélére ülök, hogy szemben lehessek vele. Egy dolgot megtanultam, ha Damianról van szó: csak úgy lehet megérteni a beszédét, ha tényleg rá koncentrál az ember. 

– Régen az ilyesmit elhallgatták, ugyanolyan szégyenteljes volt, mint most – felelem tudálékosan. 

Erre felhorkan.

– Attól függ, melyik évszázad, mesterem. Éltem már egy-kettőben.

– És öltél már egy-kettőben?

Nem tudom, miért ez jut eszembe azonnal, de egyszerűen adja magát a kérdés, a szeme pedig annyira koromsötét, amitől úgy érzem, magával a halállal ülök szemben. Mint egy feneketlen kút, sötét és mély. Na meg rohadt ijesztő is.

– Hm – hallatja. – Ha a földi élet vége egyenlő a halállal, akkor igen. 

Szokásos diplomatikus megfogalmazás. Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg ilyen visszafogott démonnal van dolgom, vagy engem próbál kímélni önmagától.

– És ha megkérnélek rá?

Erre laza félmosolyra húzza a száját.

– Miért is állna szándékodban ilyesmi, ifjú mesterem. – A szemében lángok kezdtek táncolni, sötét borostyánkőre emlékeztet a színe. – Ha ölni kérsz, hát ölök. De a gyilkolás lélekpusztító. A parancsot nehezebb feldolgozni, mint a tettet. Miért is tennéd ilyesminek ki magad, nem igaz?

De, igazából nagyon is igaza van. El sem tudom képzelni, hogy bármilyen olyan szituációba keveredjek, ami miatt ilyesmit kérnék tőle. 

Látja rajtam, hogy azért mélyen elgondolkodtat a téma, így hát folytatja:

– Megvédelek, akármi történjék. De hívnod kell. Ki kell mondanod a nevem, és parancsolnod kell, hogy védjelek meg – mondja, nyomatékosan hangsúlyozva az utolsó szavait. – Ha nem a te világodban vagyok, nem foglak hallani. És amúgy sem avatkozhatok be engedély nélkül az emberek dolgába. Ezt soha ne feledd!

– Soha? – vonom fel a szemöldököm. – Mármint négy hónapig tartsam észben?

– Amíg élsz – mondja szigorúan. – Addig tartsd észben. 

***

– Damian – hívom őt, lassan már indulásra készen. Egy bögre teát szorongatok a kezemben a konyhapultnál állva. Azonban úgy remeg a kezem, mint a kocsonya, úgyhogy, ha nem akarom magamra önteni a forró innivalót, kénytelen leszek letenni. – Miért...

A hátam mögött terem, egészen közel hozzám. Szinte érzem a testét a hátamhoz nyomódni. A hófehér kezét a kézfejemre csúsztatja. Stabilan tartja a bögrét, amiért hálás vagyok neki, de képtelen vagyok levenni a szemem a fekete körmeiről és a porcelánnak tűnő bőréről. Sokkal fehérebb és makulátlanabb, mint ez a flancos bögre. 

– Mert félsz, ifjú mesterem. – Végig húzza a hüvelykujját az enyémen. Habár a hatalmasnak tűnő tenyerében az enyém aprónak látszik, mégis mintha megcirógatott volna az előbb. Ez annyira meglep, hogy a pulzusom a duplájára emelkedik. Mégis miből gondolja, hogy szükségem van erre? Vajon a démoni zsigereiben pontosan érzi és tudja, hogy hogyan kell cselekednie?  Túlságosan furcsán érzem magam ahhoz, hogy szóvá tegyem az aggályaimat. – Ha szeretnéd, veled maradok.

– Nem – vágom rá rögtön, és valahogy kiverekedem magam a csapdájából. – Nem tudom, mit csinálnak ilyenkor a démonok, de ez időtájt már sosem vagy itt. Úgyhogy menj. Intézd a démonügyeidet.

– Démonügyek? – Erre felnevet. – Még túl keveset tudsz, ifjú mesterem. 

– Hát... majd megtapasztalom.