Az éjsötét napfény árnyékában (18+)

9. f e j e z e t

< második rész >

Jayden

A képen felbukkanó férfi csupán egy barát, akinek éppen hülyülni támadt kedve – hallatszik a telefonom hangszórójából a hangja. Elmosolyodom rajta. Ennél bénább kifogást még életemben nem hallottam. Hát persze, hogy csak barátok.

Nem nézem végig az interjút, ugyanis elég unalmasnak tűnik. Inkább rákeresek Aaronra a Google-ben. Kellemetlen, de fogalmam sincs, ki ő. Legalábbis a neve nem ismerős. Azonban a képernyőn felbukkanó képek hatására ráeszmélek, hogy mégis csak hallottam a férfiról. Ő az úgynevezett Szépszemű, aki összetűzésbe keveredett Max Coltonnal. Meg kell hagyni, Colton tényleg egy féreg, de elismert filmrendező. Aaron pedig behúzott neki egyet közvetlenül a közös filmjük premierje előtt. Azt, hogy miért tette, nem derült ki, de az nyilvánosságra került, hogy Max egy jókora monoklival mondott köszönetet a megnyitón. Így utólag sajnálom, hogy Max személyes meghívása ellenére sem mentem el. Biztos, jót nevettem volna.

Képek százait hozza fel a kereső. Belelapozok közéjük, és véletlenszerűen rá is bökök egyre.

Atya ég!

Már értem, honnan a Szépszemű becenév. Azok az íriszek, mintha borostyánból lennének kiöntve. Egyes képeken zöldebbnek tűnik, egy másikon pedig aranyszínűnek. Vajon milyen lehet élőben?

Ez a férfi teljes küllemében magasan túlszárnyalja az átlagot. Még a hírességek között is. Ha csak fele ennyire tehetséges, van mitől tartamon. A kiosztott szerepem messze elmarad az övétől. Nem hagyhatom, hogy akár egyszer is az árnyékában ragadjak.

Az autó megáll. Hamarabb ideértünk, mint amire számítottam. Zsebre teszem a telefonom, majd egy mély sóhaj kíséretében kiegyenesítem a hátam.

– Tadashi – szólítom meg a volán mögött ülő férfit. – Ez az ülés rettentő kényelmetlen – állapítom meg, miközben a derekamat dörzsölgetem. – Holnapra kérlek, bérelj egy másik kocsit.

– Úgy lesz – jön a válasz, s ezzel együtt a már jól ismert hang, amint Tadashi felpattintja egy fémdobozos energiaital nyitókáját. – Bemegyek veled, ha nem bánod.

Átveszem a felém nyújtott italt és belekortyolok egy nagyot.

– Nem bánom – felelem. – A menedzserem vagy, mellettem a helyed.

– Ó, a kicsi Jay...

– Ne merd – nézek rá szúrós tekintettel. – Azt ígérted, ha betöltöm a huszonkettőt, nem lesz több nyálas becézgetés, úgyhogy, kérlek.

– Olyan tisztelettudóan tudsz lekezelő lenni másokkal. – A megállapítása őszintének tűnik. – Van egyáltalán bármi is, amiben nem vagy jó?

Elmosolyodom.

– Nincs.

És tényleg nincsen. Ha valakinek jól megy valami, én általában jobban csinálom. Ha valaki tehetséges valamiben, és túlszárnyalom őt. Ilyen vagyok, mert ilyennek születtem. A kiválóságom végig kísérte az egész gyermekkorom, és a vasakaratomnak hála, kamatoztatni is tudom azt az istenadta tehetséget, amiért más egy életen át küzdhet.

Megiszom az energiaitalt, visszaadom Tadashinak az üres dobozt, majd kiszállok az autóból. Felüdülés kinyújtóztatni az elgémberedett tagjaimat. Majdnem tizennégy óra utazás után egy áldással ér fel a talpra állás. Még visszanyúlok az ülésre a zakómért, hogy magamra terítsem. A márciusi éjjelek nem túl melegek, főleg a betonfalak között egy mélygarázsban. Elindulok előre, amerre a világító táblácskák nyilai mutatnak. A szemem sarkából látom, hogy Tadashi még a ruháját igazgatja, úgyhogy csak lassacskán sétálok a liftek felé. Éppen mikor kilépek az üres placcra, a kijáratot jelző útvonalról bekanyarodik egy autó, és olyan sebességgel hajt felém, amit nem tudok kikerülni.

Mi a...?

Értetlenül, megdermedve állok a kocsi előtt, a fényszórója telibe világítja a testem. Bár az ütközés elkerülhetetlen, a sofőr még időben megláthatott engem, ugyanis a becsapódás szerencsére vérszegényre sikerül. A terepjáró a combom felső részének ütközik, és annyi erő még éppen van benne, hogy a földre zuhanjak. A helyzet nem idegen számomra, így mondhatni szerencsésen megúszom. A kezemmel sikerül felfognom az esést úgy, hogy a fejem ne sérüljön meg. Egy heg az arcomon a karrierem végét jelentené.

Tadashi rögtön a segítségemre siet.

– Jayden – szólít meg aggodalmaskodva. Leguggol mellém, hogy segítsen felülni. Fáj a csípőcsontom, sajog az egész jobb oldalam, de ami igazán bosszant, az a két tenyerem, melyeken égési sérülésekre emlékeztető, látványos sebek éktelenkednek. – Hívok mentőt...

– Semmi szükség rá.

– Dehogynem – emeli fel a hangját, miközben már a telefonját húzza elő zakója belsőzsebéből.

– Azt mondtam, nem – mondom erélyesebben, s hogy bizonyítsam, semmi bajom nincsen, feltápászkodom. A lendületem nagy volt, de mikor ránehezedem a jobb lábamra, egy szempillantás alatt semmivé válik. Nem sokon múlik, hogy visszakerüljek a földre. A térdem összecsuklik, aztán a zuhanás pillanatában valaki hirtelen elkap. Átkarol. Mégpedig hátulról. Egyetlen erős férfikéz tartja a teljes súlyomat, mégis biztonságban érzem magam.

Tadashi felpattan, a férfihez beszél, de én semmit nem értek belőle. Talán komolyabb a helyzet, mint ahogyan azt felmértem. Sokkot kaptam volna?

A férfi karja megremeg, és egy pillanatig elhiszem, hogy el fog engedni, de nem így történik. Egy robosztus, izmos felsőtesthez ütközöm. A férfi magához rántott.

– Engedjen el – védekezem rögtön. Mégis ki a bánat ez az alak? Hogy mert Tadashi itt hagyni vele? Ezt biztos, hogy nem fogom megbocsátani egykönnyen. – Kérem...