Az éjsötét napfény árnyékában (18+)

8. f e j e z e t

< első rész >

Aaron

– Három perc – figyelmeztet a stáb.

Nem mintha rajtam múlna a sminkes, Claire gyorskezűsége. Korábban már többször dolgoztunk együtt, éppen ezért engem is meglep a nő szokatlan lassúsága. Mikor Claire komótosan az egyik sminkecsetért nyúl, alkalmam nyílik rápillantani a tükörben. Bár ne tettem volna... Látszik az arcán a szomorúság, amit gyanítom, egy pillanatig sem akar leplezni. Talán elhagyta a pasija, vagy a kutyája szökött el. Utoljára mintha róluk makogott volna valamit. Komolyan, szánalmas a helyzet. Mégis, mit vár tőlem, hogy megvigasztaljam? Szép is lenne... Már előre látom a Hazánk legragyogóbb csillaga magazin következő számának szalagcímét: „A Szépszemű egy sminkes karjai között kötött ki". Azonnal beleborzongok még a gondolatába is.

– Egy perc – szólnak be újra hozzánk.

Claire leteszi a kezéből az ecsetet, majd egy voilá kíséretében a tükör felé mutat. Belenézek, és megállapítom, hogy ma sem vesztettem a sármomból. Sőt, tudván, hogy másodperceken belül kezdődik a forgatás, Claire problémájára is rákérdezek, csakhogy fokozzam a köztudatban élt képet rólam, miszerint nem csak jóképű vagyok, de kedves és figyelmes is.

– Úgy vettem észre, bánt valami.

– Ó – legyint egyet. – Csak Sky, a kiskutyám... Tudod, elszökött. De köszönöm a kedvességed. Figyelmes vagy, mint mindig – mosolyog.

Sejtettem, hogy a kutya. Na meg a reakciója sem lep meg. Jót vigyorgok magamban, mialatt felállok a kipárnázott karosszékből.

– Bár több időm lehetne – szólalok meg tettetett csalódottsággal, miközben az ajtó felé veszem az irányt. – Remélem, minél előbb meg lesz a kicsi Sky – mondom, mire ő a szívéhez kapva hálálkodni kezd. Mindig ugyanaz a reakciója, mint mindenki másnak hasonló helyzetben. Kiváltságnak élik meg, ha hozzájuk szól egy sztár, főleg, hogyha érdeklődve teszi azt. Sokan már attól elalélnak, ha egyáltalán pillantásomra méltatom őket. Valóban kiváltság volnék? Egyre inkább elhitetik velem, hogy igen. – Ostobák...

Fellépek a különböző színekben vibráló színpadra, és visszafogott, mégis magabiztos mosollyal az arcomon helyet foglalok az interjúztató, Mr. Jenkins előtt. Nem ez az első alkalom, hogy szemtől-szemben ülök vele. Már számtalanszor meghívtak a Jenkins Showba, és zömében el is fogadom a szereplést, ugyanis a műsor elég nagy népszerűségnek örvend. Nekem pedig szükségem van arra, hogy lásson a közönség. Olyan csillag vagyok, akit a rajongók ragyogtatnak. A legtöbben ilyenek vagyunk.

Elhelyezkedem a székben, finoman jelez a stáb, és forog is a kamera. A meghívott közönség őrjöngve tapsol, mikor Jenkins kiejti a nevem. Elmosolyodom, mintha zavarban lennék, pedig egyáltalán nem vagyok. Az évek során volt időm megszokni a hírnevet. Megtartani azonban sokkal nehezebb, ezért van szükségem rá, hogy fenn tartsam a látszatot, miszerint nekem minden alkalom új és kivételes. Éreztetnem kell velük, hogy a rajongásuk mindig meglep és érzékenyen érint, emiatt rögtön köszönetet mondok, amint szóhoz jutok a tapsvihar után.

– Üdvözöllek újra itt, Aaron! – kezd bele Jenkins. – Mindig boldogság árasztja el a szívemet, mikor igent mondasz a felkérésünkre. Imádunk téged, és ezt úgy hiszem, kijelenthetem az egész ország nevében – pillant a közönség felé, mire újabb tapsáradat tör ki. Meghatva, hálásan biccentek a férfi felé, aki a mai nap folyamán még az átlagosabbnál is tenyérbemászóbb. Szinte biztos vagyok benne, hogy érzékeny témát akar boncolgatni. – Azonban lenne itt valami, ami mindnyájunkat érdekelne.