Az éjsötét napfény árnyékában (18+)

Prológus

1832. december

Elegáns ruhában volt.

Frakkban és hófehér ingben.

Férfi volt.

Annak láttatta magát.

Magas volt, nyúlánk és izmos.

Külleme tekintélyt parancsolt.

A haja koromfekete volt, bőre, mint a tiszta porcelán.

Nem evilági szépség.

Szeme vörösen izzott, mint a parázs.

Nem evilági tekintet.

Tökéletesnek tűnt, de belül velejéig romlott volt.

Kegyetlen és lelketlen.

– Egyezségünk bevégeztetett, Lord Cavelier.

Cavelier jól tudta, egykori szolgálója nem azért érkezett e Földre, hogy segítő kezet nyújtson neki, csupán kapzsisága az, mely nem ismert határokat. Ám a Lord is kapzsi volt, hiszen mindez ellenére alkut kötött magával a szörnyeteggel, aki most fölé magasodva követeli kiérdemelt jussát.

– Seiryth, kérem. Csupán egy napot szeretnék még. – A férfi könyörgése hasztalan volt, ám emberi természetét nem tudta levetkőzni. – A kastély... Az összes birtokom, mind az Öné. Minden, amiben megegyeztünk, az Öné. – Térdre rogyott, hogy megcsókolhassa Seiryth makulátlan, lakkozott cipőjét, de nem járt sikerrel. Seiryth elhúzta a lábát, és szóra nyitotta a száját, azonban a Lord félbe szakította. – Bármit kérhet még. Bármit – ajánlotta kétségbeesetten.

– Tíz évvel hosszabbítottam meg az életét, csekély árért cserébe – emlékeztette az előtte heverő férfit alkujuk tárgyára. – Hűen szolgáltam pár hektár szikár földért. Most már semmije nincs, amit nekem adhatna.

– Vigye a lelkemet...

A javaslat hallatán Seiryth arcára mosoly kúszott. Végül elnevette magát, majd így felelt:

– Lord Cavelier, az Ön lelke számomra fikarcnyit sem ér. Egy olyan lélek, mely hosszú idő óta mocskos és tisztátalan, egyetlen démonnak sem kell. A kegyetlensége mások irányába befeketítette a bensőjét. Hiszen Lord sem enne egy oly' régóta rothadó gyümölcs húsából, nem igaz?

– Kérem...

– Egyezségünk – szólalt fel határozottabban Seiryth. – Bevégeztetett. – Szájához emelte fekete, ezüstszállal futtatott kesztyűbe bújtatott kézfejét, kinyújtotta a mutatóujját, majd a fogai közé csípte a nemes anyagot, hogy megszabaduljon e jelképes béklyótól. – Jó utat a pokolba, Lord Cavelier.

Amint a kesztyű a földre hullott, a szalon sötétbe borult, ám Seiryth szemében mintha tűz lobogott volna, úgy világított. Rémisztő látvány volt. Cavelier rettegett a démon haragjától, azonban tudta, hogy ütött az órája, így végül átadta magát a sorsának.