Az éjsötét napfény árnyékában (18+)

13. f e j e z e t

Jelen

Rylan

Felriadok.

Hirtelen fogalmam sincs, hogy hol vagyok, mennyi az idő, és miért álmodom ilyen szörnyen perverz dolgokat. Aztán felkelek, felülnék az ágyamon, de mielőtt sikerülne, egy határozott kéz visszanyom a párnák közé. 

– Hát felkeltél – állapítja meg érthetetlen komorsággal a démon, aki meglepő módon itt áll az ágyam mellett, ahelyett, hogy az álmaimban létezne csak. A rémálmaimban, és nagyon-nagyon ritkán. – Szólok a szüleidnek.

– Csak azt ne! – ripakodom rá. Valahogy nem vágyom a társaságukra. Főleg egy ilyen furcsa álom után. Egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni. Apa pedig maga az elutasítás, és nincs kedvem bűntudatot érezni holmi fantáziálás miatt. – Kibírnak pár órát, hiszen nemrég találkoztunk. 

Damian arcán mintha aggodalom látszódna. Egy démon aggódik? Lehetséges ez?

– Egy hete – dünnyögi. – Egy hétig kómában feküdtél.

– Hogy mi? – Nem tudom, hogy a szavak elhagyják-e a számat, mert én nem hallom őket. Damianét is alig. De biztos vagyok benne, hogy tisztán hallottam, amit mondott. És ő nem hazudik. Ugye nem?

Álmot adhatok, hogy máshol élj. Egy másfajta életet – ugrik be hirtelen. – Nem tudom, milyen álmot fogsz látni, de önmagad keresd benne...

Hát erre gondolt?

– Álmodtam. Nagyon furcsa volt – kezdek bele, miközben ráemelem a tekintetem. És meglátom a szemében azt az ismerős csillogást, amitől a torkomon akad a szó. – Az álmot... te csináltad?

Nem köntörfalazik.

– Mint mondtam, álmot adhatok... Tetszett?

Éppen elmosolyodna, amikor úgy elsötétül a tekintetem, hogy ezúttal ő az, aki csendben marad.

 – Utáltam – nyelek egy nagyot. Úgy néz, mint aki jól végezte a dolgát, és nem érti, miért kap leszidást dicséret helyett. Hát elmagyarázom. – Egyszer megcsókolt egy fiú az iskolaudvaron – kezdek bele kissé visszafogottan. – Azt hittem, komolyan gondolja, így hát viszonoztam. De csak színjáték volt. A többi nagymenő sráccal összefogtak és videóra vették. Anya feljelentést tett. Azóta mindenki melegnek hisz.

– Nem vagy az? – kérdezi szemrebbenés nélkül. 

– Meleg valaki, csak mert fiút szeret? – Damian végleg kezdi elveszteni a fonalat, úgyhogy csak figyel. Komoran, ölbe tett kezekkel és vöröslő szemekkel. – Lányt is szerettem már. Azt hiszem... a lelkeket szeretem. Ilyen van?

Elgondolkodik. Percekig morfondíroz valamin, hogy aztán elnevesse magát.

– Hát persze! – mondja idegesítő jókedvvel. – Ebben hasonlítunk. Én is a lelkeket szeretem.

Ezúttal az én arcomon fut végig egy mosoly. Bár, minél jobban belegondolok abba, amire célozni próbál, inkább fintor lesz belőle.

– Én szeretem a lelkeket, nem felfalom. 

– Hm.

Csak hümmög. Semmi más, csak egy nyamvadt hümmögés.

– Azt mondtad, hogy bármit kérhetek tőled, igaz? – Érdeklődőn felvonja szépívű, fekete  szemöldökét, így folytatom: – Mutasd meg magad. Mutasd meg hol és hogyan élsz. Látni akarom a világodat. A múltadat. A fájdalmadat...

Elsötétül a tekintete. Ijesztő komorság telepszik az egyébként kortalannak tűnő arcára.

– Miből gondolod, hogy bármi is fájdalmat tud okozni nekem? – kérdezi ridegen.

– Nos, ha ismernéd a szeretetet, nem alkottál volna egy olyan álmot, ahol az első perctől fogva a kapzsiság, a boldogtalanság, a szeretetéhség és a testiség uralkodik. 

– Ilyenek vagytok ti, emberek...

– Én nem ilyen vagyok. 

A tekintetünk már-már zavarbaejtően összefonódik.

– Ennek semmi köze a fájdalomhoz.

Ezúttal én kacagok fel, harsányan, szinte visszhangot ver a kis szobában.

– Ó, dehogynem. Szeretet nélkül semmi más nem marad, csak a magány. A szomorúság és az üresség. Az időktől-időkig tartó egyedüllét kiüresít. Végül elpusztít, olyan csendesen, hogy észre sem veszed, hogy semmi más nem marad, csak a fájdalom.

– A fájdalom veszteséget jelent? – kérdi olyan komolysággal az arcán, hogy kénytelen vagyok legalább annyi komolysággal is felelni neki:

– A veszteség az egyik legnagyobb fájdalom, de nem az egyetlen. Viszont elveszíteni, akit szeretsz... Szerintem az a legnagyobb fájdalom.

Megvakargatja az állát és könnyelműen vállat von.

– Akkor igazad volt, ifjú mesterem. Ért már veszteség. Éltem meg hatalmas fájdalmat. Olyat, amit te a legnagyobbnak hiszel. Lesújtott rám. Ám oly' rég volt már...

– Régen elvesztettél valakit?

Alig láthatóan megrázza a fejét.

– Régen emlékeztettek rá, ki is vagyok valójában.