Az éjsötét napfény árnyékában (18+)

5. f e j e z e t

Romlottság és kín szőtte bosszúvágy születésének órája

Nem akarok bemenni Mr. Ronshoz. Nem akarom, hogy újra hozzám érjen. Hogy újra mocskosnak érezzem magam. Undorodom tőle. Undorodom az érintésétől.

– Nem lesz baj, kicsim – mondja anya a telefonban. – Amíg nem érek oda, úgy sem hallgathatnak ki.

Autók dudálását hallom. Anya dugóba keveredhetett.

– Korábban is ezt mondtad.

Pár percre csend telepszik a vonal túlsó végére.

– Sajnálom, hogy cserben hagytalak. – Szomorkás a hangja. Tudom, hogy van benne kétely, mégis bántja az eset. – Sietek, jó? Addig ülj szépen a váróban.

– Oké – felelem szinte hangtalanul.

– Szeretlek, kicsim.

Miután bontja a vonalat, a hátizsákomba csúsztatom a telefonom. A biztonság kedvéért az elülső zsebbe rejtem, hogy könnyedén hozzá tudjak férni, ha esetleg szükségem lenne rá.

Miközben várakozom, eszembe jut Damian. Már bánom, hogy tegnap megtiltottam neki, hogy utánam jöjjön a rendőrségre. De annyira szégyelltem magam... És szégyellem most is. Tudom, hogy ő nem érez ilyesmit. Nem érdekli a szégyen, a megaláztatottság vagy a félelem. De én túl gyáva vagyok. Amikor elmondtam a szüleimnek, min mentem keresztül, és nem hittek nekem, a bátorságom odaveszett. Rylan hazudik. Ezt hajtogatták aznap. Ezek után, hogy bízhatnék meg bárkiben is? Damiant pedig alig ismerem. Bármi is legyen ő, azt az egyet biztosan tudom, hogy nem érzi át az ilyen fájdalmat. Amikor a tested és a lelked egyszerre vérzik. Amikor ordítanál, de nem jön ki hang a torkodon. Rettegsz, mégis megadod magad, hogy túlélj. Ő nem tudja, milyen úgy mosolyogni, miközben belül szilánkokra vagy törve. Efféle szenvedést csak ember érezhet és érthet meg igazán.

– Rylan Cavelier.

– Itt vagyok – pattanok fel ülőhelyzetemből. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy nem Mr. Rons nyit ajtót. – Még nem érkezett meg az édesanyám.

– Ó. – A hölgy a karórájára pillant, majd vissza rám. – Hozhatok egy teát addig?

– Azt megköszönném.

– Addig menj be nyugodtan. Hideg van itt kint a folyosón.

Milyen kedves mosolya van. Bólintok egyet, ő pedig elindul valamerre. Gondolom, teát főzni megy. Miután már nem hallom a magassarkúja kopogásának a visszhangját, bekukucskálok a nyitva hagyott ajtón. Üres a terem, így bátorkodom beljebb kerülni. Leülök a fekete asztal elé, és a táskámat a széknek támasztva a földre teszem, szorosan a lábamhoz.

– Parancsolj. – Hamar visszaér a nő, kezében egy bögre gőzölgő teával. – Jól fog esni ebben a hidegben.

– Köszönöm – mosolyra görbül a szám, de nem viszem túlzásba. Még mindig nyomaszt a rendőrségi legkör. Na meg az, hogy anya még sehol, pedig kezd későre járni.

– Ha valamire szükséged lenne, a recepciós pultnál leszek.

Jó tudni, hiszen az nincs is messze. Már csak anya kéne, és túl is eshetnénk ezen az egészen. Ha tudtam volna, hogy egy egyszerű kis bolti lopás is ilyen kellemetlen procedúrával jár, nem hagytam volna magam rábeszélni.

– Anyukád?

Mr. Rons. Ne, ne, ne!

El kell húznom innen.

– Úgy tűnik, nem ér ide, úgyhogy haza megyek. – Felállok és az ajtó felé veszem az irányt. Lehet, hogy túl paranoiás vagyok, de nem érzem magam biztonságban. Úgy érzem, menekülnöm kell. Ám, Mr. Rons az utamba áll. – Mit művel?