Az éjsötét napfény árnyékában (18+)

7. f e j e z e t

Azt hittem, hogy meghalok.

Az is lehet, hogy csak reménykedtem benne.

Damian azt mondta, hogy a lelkem így is finom falat... Én mégis azt érzem, hogy percről percre rothad. Egy olyan testben, amit kegyetlenül bemocskoltak. 

Szerinte mégis csábító.

– Nem akarok létezni – mondtam magam elé olyan erőtlenül, hogy a szavak eltűntek, amint kimondtam őket. Damian mégis hallotta.

– Az életről beszélsz? – kérdezte, ám mire felelhettem volna, anyáék fejvesztve rohantak be a kórházi szobámba. 

Kétágyas helyiség volt, szerencsére másik páciens nélkül, így élvezhettem a magányt; leszámítva persze Damiant. Viszont neki mellettem volt a helye. Egyre jobban hittem ebben. Az ágyban feküdtem, bár a támla emelve volt, így nem esett nehezemre a rendes kommunikáció. Damian az ablak felőli oldalon ült egy nem túl kényelmes karfás fotelben. A családom pedig éppen az ellentétes oldali bejárati ajtón tört rám. Ránk.

Feléjük fordultam, csak a szüleim jöttek. Sam korábban már járt bent, a démonom akkor viszont elment "kávézni". Most azonban nem tágított. 

– Ez meg ki a... – pislogott anya hatalmasakat, amikor meglátta a jobbomon ülő férfit. Damian fel akart állni, hogy bemutatkozzon, de felemeltem a kezem, jelezve, hogy maradjon csak ülve. Viselkedett. – Fiam... – Egyszerre ült ki anyu arcára az ijedtség és kíváncsiság. 

– Ő egy barátom. 

– Ő az, aki érted ment? – ráncolta apa a szemöldökét. – Szemtanúja volt bárminek is a barátod? – hangsúlyozta némi cinizmussal az utolsó szavát.

Tudtam, hogy apa nem fog kiállni mellettem. 

Tudtam, hogy újra én leszek a hazug.

A szüleim kétlépésnyi távolságot tartottak tőlem; biztosan érezték, hogy nemkívánatos vendégek, és nem szerették volna megkockáztatni, hogy esetleg csak úgy kiküldjem őket. 

– Ön Rylan édesapja, igaz? – szólalt meg Damian engedély nélkül. – Végignéztem. – Erre anya majdnem szívrohamot kapott. – És amint tudtam, beavatkoztam. És közben arra gondoltam, hogy szegény fiú... hol vannak a szülei?

Anyának könnybe lábadt a szeme. Rögtön magyarázkodni kezdett:

– É-Én csak... dugóba keveredtem... é-és...

– Ugyan már, drágám, most egy idegennek mentegetőzöl? – Apa megfogta anya csuklóját, hogy maga mellé rántsa. – Elég ebből a bohóckodásból!

– Mily gyalázatos... mily szégyenteljes... – Damian felállt, árnyékot vetve a szobára. Tekintélyes magassága miatt apám hátrébb lépett egyet. – A gyermekét bemocskolták a legaljasabb módon. Egy pillanatnyi kételkedés sem tűrhető el! 

– Hogy merészeli! – Apa igyekezett határozottnak tűnni, de jól ismerem; valójában rettegett a démontól. Még így "emberként" is igencsak ijesztő tud lenni. Ha nem ismerném, most én is remegnék, mint a kocsonya. 

Nem akartam, hogy a szüleimnek essen.

Rápillantok, ő pedig oldalra biccenti a fejét. Egyáltalán nem akarja hallani, hogy "állj le".

– Elég volt – néztem rá. Beletelt pát másodperce, mire visszaült a székbe, keresztbe tette a lábait, hogy aztán nyugodt tekintettel az ablak felé nézzen, és élvezze a naplementét. Mert azt tényleg szereti. Pont úgy, mint az esőt. – Kérlek, hagyjatok magamra. 

Nem tudom eldönteni, hogy anya vagy apa vágja az értetlenebb fejet, de nem is érdekel. Egyszerűen csak még nem állok készen rájuk. Képtelen vagyok beszélni. Újra átérezni. Nem megy. Szerencsére ezúttal nem akadékoskodnak, így már csak akkor szólalok meg először, amikor becsukják maguk mögött az ajtót.

– Megijesztetted őket.

Damian felém fordul, de csak komótosan, minhta a napsugarak nem eresztenék a lángokba borult szemeit. 

– Bárcsak többet tehetnék – mondja nemes egyszerűséggel. 

Végül is van, amit megtehetne értem....

– Elmehetek innen? – Erre felvonja a szépen ívelt koromfekete szemöldökét, mintha nem pontosan értené, mire gondolok. Úgyhogy folytatom: – Folyton a földi életről beszélsz... Az élet, ami máshol van... az a te otthonod?

Egy kicsit mintha meglepődne a kérdésen, de határozottan úgy érzem, számított is rá.

– Nem... Nekem nincs otthonom. 

– Akkor hol van az a másik élet? 

Egy kissé vonakodva, ám mégis felel:

– Álomban... Egy álomban, mesterem. A tiéd a sajátodban.

– Álmodnom kell ahhoz, hogy éljek?

A nap már kezd nyugovóra térni. Damian mintha csalódott lenne emiatt. Szerintem tovább nézte volna még a napot, ahogy elnyeli a horizont. 

– Álmot adhatok neked, hogy máshol élj. Egy másfajta életet. 

– Mutasd meg – kérem határozottan, mire hitetlenkedve megcsóválja a fejét.

– Nem állsz készen rá. 

A higgadt hangszíne ijesztőbb, mint amilyen előbb volt, apáékkal. 

– Parancsolom, hogy mutasd meg.

– Ez egy Álomcsapda, Rylan – húzza le a sötétszürke szövetkesztyűjét, miközben a nevemen szólít. – Máshol élsz, másfajta életet, de ha a földön még lélegzel, az időd telik. Az élőknek ez egy csapda. Egy mámorító kelepce. 

Erre elmosolyodtam. 

– Minél kevesebb időm van hátra, te annál jobban jársz, nem igaz?

Nem reagál, valójában egy arcizma sem mozdul. Talán nem akarja beismerni, hogy igazam van. 

– Nem tudom, hogy milyen álmot fogsz látni. De önmagad keresd benne. Ne feledd, a te álmod, és a te másfajta életed. Ott vagy, még ha nem is látszol elsőre. – Előbukkannak a fekete körmök és a hófehér ujjai. Az arcélemen táncolnak. – Biztos, hogy akarod?